Ugrás a tartalomjegyzékre!

home_e.jpg (1454 bytes)

 

Kaán Zsuzsa:
Seregi László – magáról és másokról

 

„A szó legyen könnyű, de a tartalom súlyos.” – tanítja Kamidzsima Onicura, a 17. századi japán költő. Vele együtt ezt gondolom én is, bár tudom: intelmét elfogadni vagy betartani korántsem ugyanaz. Kivált, ha e könyv lapjain olyan kivételes személyiséget készülök bemutatni az Olvasónak, mint Seregi László, akiről – magamat is ideszámítva – már annyian, annyiszor és annyifélét írtak. Akit már oly sokan dicsértek s persze irigyeltek; méltattak vagy okoskodva bíráltak; akinek már oly sokan hízelegtek, miközben valójában gyűlölték, és soha meg nem bocsátották istenáldotta tehetségét. Mindezt azért fontos előrebocsátanom egy Seregi-önarckép előtt, mert róla írni tényleg csak így szabad: könnyen, ámbár súlyosan. Hozzá valóban csak így a méltó.

Seregi azonban különösen nehéz eset, oly zseniális és annyira zsarnok is egyszerre. Gyakran gonoszkodó és kegyetlen, aki egyetlen pillantásával képes vért fagyasztani az ereinkben, máskor meg a tenyerünkbe adja a világot. Mert egy-egy vele való találkozás néha olyan, mint az élveboncolás, hisz mindent jobban és gyorsabban tud, s főleg, mert kivételesen jól beszél. Jelenlétében azért dadog a riporter, ezért tűnik a legbölcsebbje is tudatlannak és felkészületlennek. Seregi – miként az elmúlt jó pár évtized alatt adott minden nyilatkozata, interjúja és önvallomása pompásan bizonyítja: Onicura tanítását nem megfogadja, de ösztönösen cselekszi. Ennél jobban, tehát még könnyebben s egyszersmind még súlyosabban Seregi már csak egyet tud: koreografálni!

A pálya – legalábbis eddig –, nem volt szűkmarkú hozzá. Bőséggel osztotta a fordulatokat, de a feladatot s a győzelmet sem sajnálta tőle. Pedig Seregi igencsak „messziről” érkezett. Ám ami igaz, az igaz, szerencsés ember lévén, minden történelmi, lelki vagy fizikai traumából megméretve, okulva, de megerősödve tért vissza. Mindig a talpára esett, mint a macska! Már majdnem húszéves (1949), amikor – grafikusi képzettsége ellenére, s minden táncos előképzettség nélkül, mégis – a táncot választja hivatásának. A Honvéd Együttes tagjaként Szabó Ivántól tanulja a néptáncot, s ugyanitt Nádasi Marcellától a klasszikus balettet. 1957-ben pedig – az operaházi társulat válságos megfogyatkozásának „köszönhetően” – az Operaházhoz szerződik, és egy évtizeden át operabetéteket komponált. A Pécsi Balett létrejöttét követően (1960) a Magyar Állami Operaház balett-társulata – bár őszinte szakmai érdeklődéssel – mégiscsak évszázados hegemóniájának elvesztését élte meg. Ahhoz, hogy az együttes hírneve ismét, s tán soha nem tapasztalt fényességgel ragyogjon, épp Seregi „érkezését” kellett kivárniuk: a rendkívüli fiatal művészét, aki első önálló s mindjárt három felvonásos balett-drámájával, a Spartacus-szal (Hacsaturjan, 1968) máris korszakos művet alkotott. A Spartacus ugyanis – példátlanul a magyar színpadi tánctörténetben – máris összegezte mindazt, ami a koreográfus személyes szakmai pályafutásában, továbbá az operaház addigi balettéletében igazán jelentős volt: a harangozói nemzeti balett-stílus hagyományait, a szovjet balett-drámák romantikus realizmusát és monumentalitását, valamint a magyar színpadi tánc (katonatánc) stílusának őserejét és nemes pátoszát.

A koreográfusi debütálást a maradandó művek egész sora követte: a modern balett nyelvéből is merítkező Bartók-művek korszerű újrafogalmazásai (1970), a Sylvia bűbájos balettpersziflázsa (1972), a Csontváry Kosztka Tivadarnak emléket állító A cédrus impozáns táncszínháza (1975), a Változatok egy gyermekdalra polgári életformát és történelmi világégést is a balettszínpadra absztrahálni képes táncszvitje (1978), majd – a nagyívű pálya koronájaként – a Shakespeare-trilógia: a Rómeó és Júlia (1985), a Szentivánéji álom (1989) s végül A makrancos Kata (1994). Az operaházban – a Seregi-repertoár negyedszázados kialakulásával párhuzamosan – egyfajta szakmai prosperitás közepette, ugyancsak a hetvenes években indult meg a kortárs nemzetközi repertoár következetes kiépítése. Seregi László – saját alkotói ouvre-jének megteremtése mellett – 1978-1984 között balettigazgatóként is folytatta a repertoár ezirányú fejlesztését. (Holland est, Kubai est).

A „nemes” magasművészeten túl Seregi alkotói pályájának van egy másik, szintén nem elhanyagolható ága. Egy, a maga nemében legalább ugyanennyire értékes „vadhajtása”: a musical! Seregi ugyanis a magyar zenés színpadnak is tán legavatottabb mentora: elsősorban ugyancsak neki, az ő társrendezéseinek és táncbetéteinek, egész táncos gondolkodásmódjának köszönhető, hogy maga a műfaj nemcsak berobbant Budapestre, de egy csapásra a világszínvonalat is elérte. Seregi szinte valamennyi darabját televíziós felvételek, illetve többszöri felújítások őrzik a jövőnek. A külföldi vendégjátékok során, valamint koreográfiáinak számos európai s tengeren túli betanítása által (Bécstől Sydney-ig) Seregi tehetségének szűrőjén át a magyar balettművészet rangja és színvonala vált ismertté, sőt, elismertté a világ balettszínpadain.

Fél évszázada annak, hogy a tánc rám talált, és ebből megbonthatatlan házasság lett. Ez már aranylakodalom! A negyven operaházi év lepergett, zsenge korú gyermekeim felnőtté váltak. Nyugodt derűvel nézem őket, nem okoznak csalódást. Spartacus, Sylvia, Rómeó, Júlia, Titánia, Oberon, Petruchio és Kata nevű gyermekeim mind azt hirdetik, ami egész életem célja: szerezzetek örömet azoknak, akik néznek titeket! Hirdessétek a szépséget, az igaz emberséget, a szív melegét – a békességet! Táncoljatok, énekeljetek, mosolyogjatok a világra! A gonoszság nem tud táncolni, a háborúkat nem mosolyogva csinálják. – Álljatok ellen a gyűlöletnek, a Tánc gyógyír, a Tánc boldogság, a Tánc fiatalság, a Tánc az Élet! Én minden mozdulatomat e célért hoztam a világra. Ezt ünnepelem most Önökkel.” 1998. július 11-én este, negyvenéves operaházi tagságának tiszteletére rendezett gálaestje alkalmából, így köszöntötte Seregi a közönséget. Seregi, akivel Peter Brook értette meg, mi is a szó mágiája. Seregi, aki – immár negyvenhat éve – a mozdulat s a mozdulattal ékes színház mágiájára tanít; aki mindeddig egy-egy varázslatos előadás közvetlen élményét kínálta a Nézőnek.

Nos, ez a Seregi most önként vállalkozott arra, hogy Önöknek, Olvasóknak is felfedje titkát. Szívműtétjét követő újjászületése óta, visszakapott életében először, végre, beleegyezett abba, hogy könyv íródjék róla. Megengedte, hogy nyomon követhessem életének egyes fázisait, a világ számára is feltárva mindazt a lelki-szellemi indítékot, amely műveit ihlette. Bízom abban, hogy e könyv lapjain – Seregi nagy találkozásainak, nagy utazásainak, nagy szerelmeinek és nagy barátságainak tükrében –, személyisége teljességében sikerül megelevenítenem magát a művészt, s vele együtt – , immár sajátosan „leleplezett” kulisszatitkaikkal – a magyar balettklasszikusokká vált Seregi-darabok szinte teljes sorát. Bízom abban, hogy – a fotók és az elemzések segítségével – az Önök lelki szemei előtt, kedves Olvasók, majd „kinyílnak” a koreográfiák; életre kelnek a szerepek s a szereplők. Szinte már hallom is a A cédrust ihlető Csontváry szavait Latinovits hangján: „Zseni az lehet, aki soron van, akit a sors keze kiválasztott… Aki szerelmes volt a napba,… az üstökös csillagba…” Mert valóban: zseni csak az lehet, „aki telivér szerelemmel jött a világra…”

A helyszín: Budapest, Józsefváros. A dátum: 1929. XII. 12. A gazdasági válság már kitört, Seregi megszületett. Kezdődhet az utazás…

 

(Seregi. Lejegyezte, írta és szerkesztette: Kaán Zsuzsa, Nemzetközi Tánc- és Kultúra Alapítvány – Trionfo Kft., 2005. A magyar-angol nyelvű, gazdagon illusztrált, nagyalakú, 250 oldalas kötetet a szerkesztői előszó közlésével ajánljuk olvasóink figyelmébe.)