Ugrás a tartalomjegyzékre!

home_e.jpg (1454 bytes)

Farkas Gábor:
Hétköznapi szerepek

 

  

Hány szerepe lehet egy embernek a saját életében – vagy másokéban? Mennyiben határozza meg ezeket a szerepeket a közösség és az egyén kapcsolata, az identitáskeresés válságai? Az újabb és újabb szerepeket hogyan befolyásolják a materiális (itt: a valóságban létező, megtörtént) és a spirituális folyamatok? Ezekre a kérdésekre lelhetünk választ (avagy lelhetjük meg a megválaszolatlanság nyugtalanságát) Oláh András új kötetében.

Ha a novellákat és drámákat tartalmazó, valamint gyűjteményes könyveket is számoljuk, ez a költő tizenharmadik kötete. A címben kifejezett létállapotot tükrözi a könyv öt fejezete, engedve annak az értelmezésnek, hogy valamilyen személyes lélektani válságot, a baráti, szerelmi és az otthonhoz kötődő viszonyrendszerekben megbomlott szálakat kifejező lírát közvetít a versben megszólaló én. Mindannyiunk énjeit, énünket tükröző vagy elrejtő szerepeit ábrázolhatnák ezek a verssorok, olykor annyira személyes a költő hangneme: „nézed a kopár parkettát a szobában / csak a bútorok helyének nyoma világlik / mintha bent is ősz volna” (hontalan); „egész életedben szocializálni akartál / magaddá formálni / bújtam volna hozzád de nem jutottam messzire” (engedd). A szerző olyan léthelyzetet állít a középpontba, amelyben „az Úr is övön alul üt”, amelyben „minden út felfeslő fájdalom”, mert „megrepedt e múlt nélküli lét” – fogalmazódik meg az egyszerre melankolikus és groteszk állapot bravúros költői játékossággal ötvözve az el semmi sem múlik című szonettben. Ha lineárisan tekintjük át a fejezeteket, elmondható, hogy a könyv elején ez a személyes, inkább spirituális válságot kifejező tartalom a releváns, míg a záró fejezetekben (Kívül a körön, Rövidzárlat) a közösségi és materiális krízisek válnak meghatározóvá. Ami a két dimenziót összeköti, a költői szerepvállalás érzékenysége és a mindvégig jellemző sejtelmes, metaforikus gondolkodás.

A huszonegyedik századi ember életérzései, a kishitűség, a feleslegesség férfihangra komponált akkordjai ezek a versek: „minden nőd megcsalt elhagyott / bogár vagy: bárki eltapos” – fogalmazza meg Oláh András a Krúdy-hős Szindbád új szerepét (Szindbád új szerepben). És mintha az identitásválságon a múlt, a hagyományok ereje sem lenne képes változtatni: „hiába rakod össze mind a tegnapok köveit / visszafelé nem nyílik út / - s a halálnak sem lehet újra nekifutni” (visszafelé nem nyílik út). A megtörtént események, a kimondott szavak, a megtett gesztusok végérvényes lezártsága, visszafordíthatatlansága éppúgy kifejeződik ezekben a szavakban, mint a kiüresedés tragikuma. És legjellemzőbben megfogalmazódik a kívül rekedtségtől való félelem, mikor úgy érezzük, „kívül rekedtünk mindegyik körön / lettünk eldobott kő vagy levetett kabát” (félelemmel), csak a „panel-magány” marad számunkra, mikor „a túlerőben lévő csönd hiú / ábrándja űz: hátha mégis van kiút” (jelmezek).

A szerepek árnyaltak – tehát nem sematikusak –, ebbe illeszthető a szerző szintén árnyalt Isten-képe. A kategorikus kijelentés, amely szerint „az Írás is halott” (Isten elszámolta magát), nem az ateizmust fejezi ki: kórkép a jelen emberéről, aki „Nietzsche tányérján a halálból szemez” és „álmait megtagadja”, de azért „szabad marad”. És hogy ez az Istent nélkülöző szabadság mennyire kétes, azt a kötet közvetlen ezt követő júdást (kis kezdőbetűvel!) megszólító szonettje bizonyítja: „és szétszóródik mind a harminc ezüst (…) torkodra dermed a félsz / szélmalomharc” – az Istent tagadó – avagy eláruló – szerep tehát szélmalomharc, a kétségekre nem jelent megoldást.

A kötet záró fejezete (Rövidzárlat) verstechnikai szempontból a legerősebb, összesen nyolc szonettet tartalmaz, és a bordal helyett című textust, ami Vörösmarty A vén cigányának továbbírása. Több mint az intertextualitás lehetőségeit kihasználó reflexív költemény: fiktív dialógus a nagy költőelőd eszmeiségével, felsorakoztatva a jelenkor magyar (!) társadalmának negatívumait, és hiába „nincs már aki bírná ezt gyomorral”, a diskurzus záró sorai – mint az előhívott tizenkilencedik századi versben is – mégis optimisták: „mély álmából ébredjen fel hazánk (…) sárba taposva is állj talpra végre (…) ne maradj legyőzött megvetett bohóc”. Mindez – bár manapság elemzésekkor illik kerülni ezt a szót – hazafias. A kötet egészének üzenetét tekintve ez, mint lehetséges pozitív szerep jelenik meg a befogadó számára mintegy felülírva a korábbi fejezetek melankolikus, a feleslegesség érzetét keltő hangnemét. Ez azonban csak látszólag ellentmondás. Inkább vélhető a tudatos kötetszerkesztés a bizonytalan, hite hagyott, valamin kívül rekedt szerepváltozatok felöl a magabiztos, nemzetéért aggódó én felé. Igazolja ezt maga az elemzett vers, amelyben az „állj talpra végre” gondolatát ugyanaz a vívódás, kesergés előzi meg, ami már a könyv nyitó fejezeteiből is ismert.

A költő korábbi köteteire jellemző magabiztos attitűd helyett az Anyagfáradtság verseiben a bizonytalanság a meghatározó. Bizonytalan szerelmet (forgácsok, tilosban, búcsú), bizonytalan egzisztenciát (kívül a körön) és létbizonytalanságot (oppozíció) ábrázolnak a költemények. Bizonyára ezzel függenek össze a költői technika változásai is: gondolok itt a tudatosan kis betűvel kezdett verscímekre vagy a szabad-versek túlsúlyára a kötetben. Azonban fontos hangsúlyozni, hogy csak az attitűd, a lírai én perspektívája fejezi ki a bizonytalanságot, a költői technika nem. A már fentebb említett posztmodern nyelvi játékra épülő el semmi sem múlik című szonett vagy a bordal helyett című ismert Vörösmarty-költeményre reflektáló opus mutatják Oláh András a kötet egészét meghatározó költői tudatosságát, valamint kiemelhető, hogy – jellemző módon a záró fejezetekben – összesen tizenhárom szonett, és – a szabad-versek túlsúlya ellenére – több ütemhangsúlyos formára épülő költemény (bordal helyett, holnaptól, kívül a körön) kapott helyet a könyvben. A költői technika rutinossága természetesen nem teszi klisék halmazává a kötetet. A mátészalkai költő folyamatosan „betartja” az arányokat a hétköznapi és a metaforikus nyelvi kifejezés, valamint a rímekre, ütemhangsúlyra és a prózára hangolt gondolatok között.

Minden ember életében vannak időszakai a hallgatásnak, amikor csak érlelődnek a gondolatok, de nem mernek megmutatkozni. Az Anyagfáradtság című kötetben Oláh András költői képei ezeket a néha nyomasztó, néha felemelő gondolatokat fűzik mondatokba olyan versvilágot teremtve, melyben az individuális, személyes identitását kereső én együtt van jelen a közösséget megszólító, prófétai szerepvállalással.

 

(Oláh András: Anyagfáradtság. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2010)