A.Gergely András: Szív Ernőről – két tételben

Szív Ernő, mikor még/már Darvasi

Teremtés, puszta lét, esendőség. Kedv, rosszkedv, düh vagy lehangoltság, álomképesség vagy bosszú. Ezek lehetnének egy szívbéli univerzum-formálás alkotói késztetéseinek érzelmi mögöttesei. No meg a belátások, a viharok, a csótány, kazamata, combhajlatok, esélyegyenlőség és naptej-adag… Kinek mi és miért. De meg hát ki s mikor kész gondolni ilyes helyzeteket, kreatív momentumokat, fantázia-kreálta függőségeket, az egész lét szidalomra és bámulatra érdemes mibenlétét…?

Ezekre gondolt Szív Ernő egy szürke decemberi napon. Mikulás után. Állt a redakció emeleti ablakában, bámulta a szürke vizet, mígnem váratlanul felragyogott a nap. De csak egy pillanatra. Szív Ernő ekkor arra gondolt, vajon őt, a hírlapírót miféle állapotban, a kedvnek milyen árnyalatában találta ki az Isten. Dühös volt? Vagy inkább konok? Érzelgős? Cinikus? Szív Ernő nem tudott mit mondani. Csak azt tudta, hogy a világ bármely dolgát meg tudná szokni. A háborús készültséget is megszokná, a zárt osztályt is megszokná, de még a többnejűséget is megszokná valahogy. És a világon mégis van egy dolog, amit ő, Szív Ernő képtelen megszokni. A világnak ez az egyetlen dolga, amiből tényleg csak egy volt. Szív Ernő névre hallgatott, hírlapírásból élt, és ebben a pillanatban rágyújtott egy újabb cigarettára”.[1]

Akár eldöntheted, hogy ma éppen tárcát, krokit, bölcselettudományt, művészeti irodalmat, regényt, vagy verseket, filmregényt, esetleg műszaki meg talajtani szakirodalmat olvasgatsz. Vagy írsz is. Ezekből, ezeken túl, vagy ezekről. S ha szerencsésen alakul a tónus, akár évekig, akár egyetlen esszécskén belül. A tárca, mint szabadabb rabság, előbbre tolakszik a gyorsaságban, de kihívó partnere az esszének, lemészárolója a krokinak, derűs nagybácsija a jegyzetnek vagy olvasói levél-válasznak. Bontható elemeire, tehető folytatásossá, hallható vagy fölolvasható előadáson, megjelenhet gyűjteményesben is, tárgyias mivoltában akár kisregény képzetét vagy novella illuzórikus méltóságát is magára öltheti.

Még izgalmasabb, ha e megértés és „ráérzés” éppenséggel egyazon művön belül jön létre, s egyszerre kelt jelenlét-hatást meg távolságot, közömbös rálátást és bevontságot, kínál mesés tartalmat és szociodrámát a szöveg csalafinta anyaga és összefüggésrendje. E szempontból a nagyregény más folyam, más tengere az érzületeknek, a tanulmány is szikárabb spektrumú, mint a teljes, monografikus tudományelméleti áttekintés, s a sorsok, létek, emberi történések interferenciái is hullámzón lehetnek jelen közvetlen partnerségekben, érintésekben, emberi áthatásokban vagy elhallgatásokban egy pár oldalas helyzetképben, mint a regényfolyamok óceánjának egy kisebb kikötőjében.

Darvasi László istenhazacsaládos novellái[2] épp ilyen áthallásos, elhallgatásos tájakra csábítanak minket: arra az érzékletes és válaszadó magyar vidékre, ahol a múltunk sarjadzik, a jelenünk teljesedik, vagy épp a lehetetlenségek masszív rendszere áll utunkba a falusi utca zárt kertjei között láthatatlanul is. Sokaknak épp ez a hely, ahol gyerekkorukat, egykorukat, tavalyukat vagy lehetőségeiket hagyták, nem ritkán apáikat vagy testvéreiket, betegedő anyáikat vagy a túlélő kényszerek világát felejtették. Mocskos vagy snassz kiskocsmák, ál-komák és kényszer-barátságok, meg helyi hitek és sompolygások tömege fogadja (be és csukja ki) a látogatót, a visszatérőt, a rejtélykeresőt, hogy mintegy föllelje/kitalálja/megtalálja a „majdnem-megvolt” boltoslányokat és pincérnőket, a buszvezetőt, a szövetkezeti programszervezőt, a boldogtalan nagynénit, vagy a rekettyésben, libatop-mezőben fölajánlkozott kamaszlány-emléket, a folytonos látomásos képzeteket, a sörös és morgáshajlamos apákat, a szava-sincs nagyapákat, a lecsóillatú vagy aranyló húsleves-kedvű nagyikat, a savanyodó tanítólányt vagy az elhagyott söntéspultok hátországába látleletként lopódzkodó raktári pettingeket. Saját világunk, mi országunk, mi családunk, mi istenünk és szentségtelen létmódunk terrénuma mindez, ami a címbeli szentháromságba cseles-kereszténydemokratásan beleszorult. Úgy szorult bele, ahogy a pöfeteg termékbemutatók koszlott éttermi abrosza keretezi a kocsmai feelinget, ahogyan e látlelet-novellák az apák durvaságait és anyák viseléskényszereit fölmázolják a látnivalók közé, s ahogy olvasóként legott ráismerünk a családi légkör tompa istentelenségére, a haza családi közhelyére, a közhely hazai családjára, meg a csalásra is, mely tónust ad a mi országaink álközösségiségének.

Szinte mindegyik írásban a valóság-elemek és álmok, tájékozódási terek és miliők, kapcsolathiányok és megértés-tévedések alkotják a rendező modellt: Darvasi a kapcsolati tér antropológiáját fogalmazza meg, történeteiben és impresszióiban, látomásos képzeleti játszmáiban valami megváltozott entitás szikár és pontos látleleteit olvashatjuk, nehezen feledhető félmondatok sejtetnek életnyi tragédiákat. Aligha marad érdemi kétség: kicsit mindannyian szereplői, elszenvedői, részesei vagyunk a históriáknak, emlékezetet és érzelmeket megcsaló-megsarcoló életformáknak, be- és kiteljesületlen életeknek, elhazudott vagy áthamiskodott közérzeteknek, álmodott értékeinknek és értékelhető impresszióinknak, anyaképeknek, apa-vízióknak. Keresünk bennük valamit, a Szerző oldalán, az Ő tolla hegyén vagy képernyőjén, ami egykor lehettünk vagy voltunk, amiben hittünk vagy amit reméltünk, s amiben csalatkoztunk vagy amiként családiasodtunk. Darvasi kérdező képletei, személyes közfájdalmai, megértésre orientált összefüggés-képei olyan elemelt valóságokról szólnak, (vagy ahogyan Ő fogalmazza: novellaságra vágyó tárcákról van itt szó), amelyekből rejtett hangokként minduntalan kihallani a megválaszolatlanságokat, a válaszhiányokat, a hiányválaszokat, elhallgatott lényegeket, befejezetlen mondatokat és áthidalhatatlan távolságokat. Személyes, élményközeli írói hitelességbe kereteződik mindez, s szinte a fájdalmas sajnálat öleli végestelen végig a tértelenség és üresség történéseit. Korántsem ismeretlen írói eszköztár ez, s még kevésbé gyanakodhatunk tudománytalan mivoltára: megannyi szociokulturális térelmélet szerint a frusztrált egyén „szaga” is más, az emberek közötti távolság pedig sörtől és hagymától függetlenül is interaktív mezőt formál, amelyben a felismerési, a menekülési, a kritikus vagy társasági távolság mindenkor leplez valamely személyes viszonyt és adaptivitást is, ami valamiképpen az anatómiai és viselkedési sajátosságokon túl már az egyes kultúrák, kulturális miliők egyik legfontosabb különbségének jegyeit hordozza. A társadalmi terekben meglévő, rögzült vagy részben kötött szerkezetű tér (pszichiáterek szerint) az emberi viselkedés összefüggéseit, a partnerek közötti távolságokban meglévő védekezést, behatolást, bekebelezést vagy eltávolítást is rejti. S ahogyan Darvasi társas tereiben, kocsmáiban vagy kertjeiben, társas hálóiban és családi világaiban ezek megjelennek, az teljességgel visszaigazolja a formált szó hitelességével is a szociofugális terek, az egymástól és másoktól folyton távot tartó térhatárok intim létét, a kötött és jelentéses térelemek (közlekedési eszközök, mezővégi utak, kerti vagy telepi mozgásterek, lakáson belüli térhasználati módok, privát életszférák egységeiként rögzült) közösbe terelő, vagy épp elkülönítő működésmódját. Miképp egy kávéházi történés vagy vendéglői esemény még nem lenne egyértelműen szociopetális, egybeterelő vagy közösségképző hatású, azt szinte leíró flegmával ábrázolja úgy, ahogyan a várakozás ellenére egy vendéglő asztalkái nem összehozzák, hanem épp utálatközösségbe szervezik a szereplők élménykészletét.

Miként a libatop, mint a disznóparéjfélék családjába tartozó növényfaj, a magyarországi kertek, szántóföldek egyik leggyakoribb gyomnövénye részint megejtő módon idegen elem itt, úgy a Haza és Csal(ád) eszmeképzete is riasztó ridegségbe burkolódzik. Darvasi félelmetesen ért hozzá, hogy mosolytalan vádak vagy leigázó minősítések nélkül, sőt: olykor kimondott-kinyomtatott szavak nélkül is totálisan sugallja, amit kimondani már nem is érdemes egy-egy kapcsolat tartalmáról, élményképéről vagy folyamatáról. Szinte csak kihallani, megérezni, sejteni lehet a novellák összerendeződési pontjait, a fiúk apa-képének kudarcait, az apák méltatlan fiú-kapcsolatait, a nemegyszer fájdalmasan üres vagy kihaltan közvetett viszonyrendet, vagy végső soron a saját írói énje szüleihez fűződő viszonyát is. Részkérdés csupán, de mindenképp másik kérdés, (miképpen Darvasi is csak az alkotás folyamatában jön rá gyakorta, hogy sokszor és természetes folyamatban „egy hang megszólal, és az létrehoz egy többé-kevésbé egy dramaturgiai madzagra felhúzható szöveget”), hogy esetenként nem is gyakorol kontrollt afölött, ami születik, „csak azt, hogy van” már a mű írja tovább önmagát is, és nem akar ÉS-tárcává lenni, hanem épp novellává próbál formálódni. Mint a kötetbemutatón elhangzott: „Előfordul, hogy a mindennapi villanásokból tárca lesz, de ha valami novella akar lenni, akkor az előbb-utóbb az is lesz. A tárca ugyanis Darvasi szerint folyamatosan visszakiabál, hogy ’novella szeretnék lenni!’, mire az író egy idő után belenyugszik: „jó, akkor legyél novella”.[3] Ennek pedig már a terjedelem, a belső ívek, a köztes áthallások, a szereplők kvázi-azonossága vagy hangnemi rímei is alárendelődnek, a személyesség pedig részvétlen bekúszik magába az üzenetbe… A kötet mintegy harminc írása, ha egyetlen vagy kevés szálon, de mindenképp összefügg, az talán épp ez a csal.-személyesség, a csalódottság és családfosztottság, a csalárdságok rokonsági rendje, a megcsalatások és csalhatatlan reménytelenségek szociofugális pókhálója. Kiszabadulni sem lehet belőle, de meg nem is érdemes, mert odakint sem szűkösebb a társas önérzet reménytelenségi mutatója, benne maradni meg végképp vaklét. Valahol a városba szökött reménytelenség és a faluba visszalátogató, elszánt vagy elszenvedett marginalizáltság ül végig az írásokban, melyek révén Darvasi a mai magyar deprivációk és depressziók egyik legmarkánsabb megjelenítője. Párban-harmóniában Grecsó Krisztián, Szilasi László, Závada Pál falu-tanya-kisvárosképeivel, a közösséghiányosra sikeredő társadalomvizsgálatok tapasztalataival, a kortárs jelen- és jövőképek alulhangoltságával és szplínjével, magábazárt melankóliájával.

Rang ez, vagy dicsőség, alkotói alaptónus vagy korhű élményalakzat… – ki dönthetné el…? Az olvasó, a recenzens is inkább csak maga-magában… Vagy istenben, hazában, csal.-ban. De hogy e döntéshez súlyos szükségünk van Darvasi tükrére, az utóbbi pár évben föltolult novelláira és írói hangjára, az immár bizonyos. Ha másra olykor nem is, a kötetcímlap villódzó vörössárgáinak és sötétlő fénytelenségeinek leíró harmóniái okán szerfölött.

 

Szív persze tovább ír/él

 

Talán csak folytatás. Vagy újabb négyezer-valahány tárca tartóhelye. Ír, ha él, s él, mert ír. Írásképesen, életképesen, képtelen gazdagsággal ajándékozva. Szíves szóval, szótlan képpel, sejdítéssel és monomagánnyal. Mint aki tündöklést ivott, fölháborodik-tehát-van, s megértő, mert főállásban is ezt ragozza. Tárca-ír, ha írásának ellenségei, köteteinek olvasói, kiadóinak élveteg vállalása módot ad rá.

Szív Ernő ismét megnyitotta tárcáját. Mint egy regényfejezet homlokzatán, egy drámai jelenetben, filmi közelképben, betűre betű őszinteségben. Az irodalom ellenségei persze nemcsak barátai és fenntartói ugyanakkor, hanem hívei, kiszolgáltatottjai, hódolói, megerősítői, missziót adói is.[4] Úgy ellenségei, hogy megölelik, megsimogatják, elandalítják, sandán kritizálják, süketen irigylik, bávatagon elemzik egyúttal. Képtelenül képes mindenki mindenre, ha a sikerről, dicsről, írói erényről vagy épp kiszolgáltatottságról mesélhet – és Darvasi-Szív Ernő annyi képet, ikonikus szituációt, lelkesült irályt, fenekedett csinosságot, cuki kacsintást és bornírt testcselt fényképez egybe-folyamatba, hogy ennyi kép nincs is. Amúgy is kérdés, van-e bárhol-bárkinek belső szemhatára a látnivalók befogadásában, s hány mega-giga kilométernyi életkép kell elevenül lakozzon az író szeme mögött, hogy háromfélszáz oldalon sokszor négyezer-valahányszáz kattintást regisztrálhasson, de Szívnek egy nagyvárosi operatőri oszkárdíjra érdemes mennyiségben ücsörög minden tárcájában az életvilág. Csak üldögél, vaskos fotel, megkopott fejtámasz, rongyosra könyökölt karfa, s lát, lát, figyel, nézdegél a hidegre fagyott vidéki világban, a világvárosi szerkesztőségben, a képzeletvárosi magányban, a madarak röpte fölött, a léthatárok belső kolonádjai alatt, a zöldséges kérdő szigorától fenyegetve. Ködben, sejdítésben, ölelésben és szomorban, mint egy Kosztolányi vagy Szomory Dezső, egyúttal abban a késő-polgári békétlenségben, melyet elhagyni akkor is képtelenség, ha az ember a főutcán szervuszozik sejlő szombat délutánon, belakja a kiskocsmák odőrjét, vagy órákig szlalomozik könyvespolca előtt.

Szív Ernő elhoz és elvitat, ágál és elköteleződik, szeret-nemszeret, lét-nemlét. Az irodalom mindenkori ellenségei – no nem, semmiképp sem az ostobákok, a bértollúak, a szókupecek. Ellensége itt mindenki mindenkinek. A sánta könyvtáros, a vásárló, az olvasó, a kritikus, a szomszéd költő, a főszerkesztő, a rivális pályatárs, a lassú kiadó, a rajongó népművelő, s maga-maga az író is. Támogató ellenség, referencia-valóság, virtuális közösség mindez, szemben az írás magányával, a papír gyűlölködő pillantásával, a tehetség másnaposságával, a buta cikkek sikerével és a zseniálisak cafrangolódásával. Talán csak maga az irodalom ellensége az irodalomnak, s már ez is komplex rendszer lenne! A heti penzum direkten ellenség, a tárcaműfaj rosszakaratú, az olvasó érzékenységgyanús, a magyar író snassz, az irodalmi est néptelenül egyszemélyes siker, a tárca jobban teljesít – de mihez hasonlítva? A haza legrosszabb írója is ellenség, az öregedés is, a fiatalodás kontrasztja, a szótár keménysége, a szerkesztő cselvetései, a már elírt témák, a fülszöveg autonómiája, az antikváriumi jelenlét és hiány, a buta író, a buta olvasó, a tudatlan tudás, a tudálékos tudás, a nemet mondani (nem)tudás, a tartalék cikk, a bugyuta cikk, a perc és az óra, az idő és a képtelen álmok, a meleg, a szél, a madarak kihívásai, a szoknyák lebbenése. S végső soron persze a kórházi ágy, az ápolónő szabadideje, a csípőbőség, a purgáló ketyerék, a pre-siralomvölgyi állapot, a víziók sziklái és tavacskái. Mindezt azonban már tárcánál cizelláltabb, már novellává kéredzkedő, a túlélés szenzációját kibeszélő befejezésben. S persze az ellenségnyelvi birkózásban, a megértés képtelen kalandjában, a házfalon az író túlélését ünneplő ortográfiai gesztusban tetézve is.

„Akkoriban nem ezt a nyelvet használták. Akkoriban nem ilyen szavakon szóltak, lassabb, hűségesebb és pontatlanabb mondatokra bízták a világot. Tudták jól, hogy egy mondat akkor ér igazán valamit, ha eltakar még többi számtalan egyéb mondatot, lusta, féltékeny, sántító vagy heves természetű mondatokat, élő és halott, csöndes és ordító mondatot, mert a jelentés olyan, mint a társasági élet, a jelentés, akarjuk, nem akarjuk, egy ágas-bogas család, de a mi családunk, és csak így lehet jó és érvényes szavakból épített világunk, miközben a manapság használatos mondatok mögött pusztaság, műveletlen vidék terül, és csak a becsvágy, csak a hirtelenség, csak az akarat mámora élteti. Az efféle mondat olyan, mint a színpadi díszlet, ami előtt ugyan lehet szépeket játszani, de lakni már nem lehet benne…”[5]

A lakatlan tárca, amelyben a szél mint gazdáját vesztett lélegzet fújdogál, lakót keres. S ha nem kerül, akkor kivár. Belaknak körülötte más világokat, más színpadokat és fotelokat, sufnikat és mauzóleumokat, de ő csak vár, arra a méltóra vár, aki úgy írja meg, úgy képezi le, s úgy képzeli el, ahogyan azt ajándékba vinni is méltó lehetne. Szív Ernő szívesen ír, aprólékosan korrigál, derűsen elégedett és iratszaggatóan kritikus is. Szívvel ír, szinte selyembe mártott tollal, szeretetbe áztatott igényességgel, a szétszórtság minden látszatát fenntartani méltó görcsösséggel. S mindegyiket újragondolva, átírva, átértékelve is… Tudja: tárcája „a hazát visszaveszi, mint az üveggolyót”. De éppen mert ábrázolatai felelősek és kivagyiak, enélkül a testiség és közelség nélkül méltatlanságra ítéltek is.

Bocsáss meg, nép, népem. Te nagy vagy, és nem vagy sem haragtartó, sem kicsinyes, sem gyűlölködő, téged meglopni, becsapni már nem lehet. Tárcámban, kisszínesemben legalábbis. Népem, te emelkedsz, és teveled emelkedem én is, mert ugye az nem helyes, ha én nem, te meg igen. Hazám, együtt emelkedünk, és ez nem létrázás, nem liftezés, de minimum léghajózás.

És együtt ballagunk a béke nemzeti El Caminóján is. És tovább. Tárcám tartja a ritmust. Tehát. Jobban írok, gondolataim mélyebbek, igazabbak, őszintébbek, merészebbek, termékenyebbek, ez a napnál világosabb. Most már csak az olvasónak kellene észrevennie.

De sürgősen.”[6]

Itt most „a vonal alatt” nemcsak kritikus riport, másik írókkal játszott angyali üdvözlet, őszi délelőtt, tárcahonorárium, álomgyűjtemény és karácsonyi ajándék kockázata lapozható, hanem Szív Ernő olykori öntitkosítása, rejtekező küldetése, olvasói rangja és életkritikai riportázsai kapnak élfényt, majdan „a világ dolgai” fölötti elmerengés tündöklő tüneményei, a röppenések útvonalainak önironikus meghatározásai és fázisai, a tervezhetetlen ész műgondjai, a „legionella füzet” történései is rákenődnek a szöveg vásznára.

„…minden elmegy, mindenki elmarad, elhagyatnak mindenek, hogy egy ilyen utolsó, reményvesztett erőfeszítést, meghalsz vagy megmaradsz, ennyire magában, ennyire egyedül kell megtennie, véghezvinnie, lejátszania az embernek.

És hát az a szó, hogy szenzáció.

És tényleg! Haldokló küld gratulációt a haldoklónak, pontosabban ő már meg is halt kicsit, ez a szó: szenzáció, köszönöm szépen. Kedves haldokló ismerősöm, embertársam, kérem, fogadja őszinte elismerésemet, főhajtásomat és elragadtatásomat, hogy a haldoklás megjelenítésével és értelmezésével kapcsolatban, hogy így mondjam, ennyire a dolog lényegére tapintott. Szenzáció! Micsoda szenzáció! (…) Egy jó kis társ lehet neked az ég is, és panama. Nem, nincs ilyen kék sem. Én a földről se feledkeznék meg, amin heverek, de végül is mindegy. A sapkás költő vak madara, simogatás előtt, és utána? Nincs nagyság, kicsinység, jó és rossz, nincsen semmi sem. Nincsenek távlatok, melyek bárminemű alázathoz, kegyelemhez, megrendüléshez vezetnének, vakkézen fogva akár. Gyere csak, gyermek, ez itt a katarzis. Nagy, messzelátó fény, egyebek. Énnekem csak a pergő só van, és a rettenetes hiába, az újra csak hiába lendülő lábam.”[7]

És tényleg! És túlélte. És ír, és Szív Ernő, s már lassan ellenségeiből is mind csak barátok lesznek, akik másképp ellenzékek. De már egykutya. A tárca, a novella, a szenzáció és a szíves lét új dimenziók fölött keres eligazodást, más világokba invitál, mint „a vonal alatt” bármi, ami eddig éltetett. „Olyan szép volt, hogy igaz se volt. Pedig az volt. Minden nap csoda, és minden nap az élet ajándéka lett. És miért részesült ebből az áldásból a ház? Végül is csak egy tábla miatt. És ez a tábla arról szólt, hogy a házban lakó író él. Él! Fantasztikus!”

S jó nekünk, hogy a tábla ünneplően igazat tanúsít, s hogy lett ez a kötet. Valamiképp színtelenebb, savanykásan reménytelenebb lenne a világ, ha nem lennének az irodalomnak pártoló ellenségei és ellenző pártolói. Szív Ernő erről győz meg, nem először, s nem is végleg. Talán csak azért, hogy a következő tárcát máris képtelenné tehesse, tovább írhassa, sőt tovább élhesse. Fantasztikus!

 

Jegyzetek

[1] Szív Ernő: A világ dolgai. In: uő: A vonal alatt. Délmagyarországi Könyv- és Lapkiadó Kft., Szeged, 1994.

[2] Darvasi László: Isten. Haza. Csal. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.

[3] http://konyves.blog.hu/2015/10/11/darvasi_laszlo_novellaskotetet_meg_mindig_nehezebb_irni_mint_cimet

[4] Szív Ernő (alias Darvasi László): Az irodalom ellenségei. Magvető Kiadó, Budapest, 2017.

[5] Uo. 256–257. o.

[6] Uo. 86–87. o.

[7] Uo. 315. o.