A Mandarintól Mercutióig

Beszélgetés Szakály György balettművésszel (készítette: Bólya Anna Mária és Kővágó Zsuzsa)

 

Szakály György táncművész, balettmester, koreográfus, Kossuth-díjas Kiváló Művész. 1955. december 15-én született Nyíregyházán. Az Állami Balett Intézetben Gál Jenő osztályában végzett 1976-ban, majd egy tanéven át a leningrádi Vaganova Balettakadémián tanult. 1977-től az Operaház tagja, 1979-től magántáncosa, 1992–95-ben balettigazgatója, jelenleg örökös tagja és Mesterművésze. 1985–88-ban a dortmundi opera, 1988–90-ben a bonni opera vendégszólistája. 1993–95-ben és 2003 óta a Magyar Táncművészeti Főiskola, utóbb Egyetem balettmestere, 2008-tól egyetemi tanár. 2006-08-ban intézetigazgató, 2008–11-ben rektorhelyettes, 2011-től 2018. augusztus 15-ig rektor.

 

Bólya Anna Mária: Egy olyan pálya állomásairól kérdezünk, amely a legmagasabb szintű művészeti díjakkal jutalmazottan töretlenül ívelt felfelé a táncos pályán, majd a pedagógiai munkásságban a hazai táncművészképzés vezetői posztjain át a rektorságig. Miben látod ennek az egyenletes haladásnak a titkát? Mi dominált, a szülői háttér, a jó adottságok, a tehetség, a szorgalom?

Szakály György: Az utóbbi kérdésedben felsoroltak mind nagyon fontosak, de azt hiszem, hogy tudni kell bizonyos dolgokat elengedni is. Szükséges továbblépni, s azt is tudni kell, hogyan. Még eléggé foglalkoztatott táncos életem, amikor elvégeztem a pedagógusképzőt, ekkor kerültem ide, a főiskolára, ma már egyetemre. Egyre jobban megszerettem a tanítást, ekkor tapasztaltam meg először azt a jó érzést, hogy sikerült valamit átadnom, viszontlátnom a növendékeken. Most már ott tartok, hogy még annál is jobb érzés a növendékek sikere, mint amikor én álltam a függöny előtt.

Visszatérve a sikerre. Valójában nem elég tehetségesnek lenni, szorgalmasnak lenni, nem elég elkötelezetten gondolkodni, hanem szerencse is kell. A szerencse legalább egyszer az életben megtalálja az embert. De akkor azt felkészülten kell tudni fogadni. Jól kell dönteni, hogy melyik együtteshez kerüljek, elfogadjam-e a feladatot, vagy nem. Maximálisan hiszek abban, hogy a jó döntés hozni fogja a következő megbízást, vagy a következő felkérést. Szerencsés voltam, amikor Dózsa Imre akkori főigazgató ide hívott tanítani, szerencsés voltam, amikor ifjú Nagy Zoltán rektor felkért a Táncművészképző Intézet igazgatói tisztére. De mielőtt mindenért a szerencsét „okolnám” nyilvánvaló, hogy fontos a szakmai felkészültség, de mindenképpen fontos az is, hogy bizony jó időben kell lenni jó helyen.

Kővágó Zsuzsa: Amikor az 1980-as évek elején egy tavaszi táncfilm-sorozat vetítésén találkoztunk, elújságoltad, hogy megkaptad A csodálatos Mandarin címszerepét. Rögtön hozzá is fűzted, hogy úgy érzed ez neked még túlságosan korai. „Túl fiatal vagyok ehhez” – mondtad. Szimpatikus volt számomra az alázat és önreflexió. A művészi szereppel való mély kapcsolatra utalt a mondat. Hogyan alakult a Mandarinnal való viszonyod az évek során?

SZGY: A Mandarin szinte végigkísérte az életemet. Ha nagyon korrektül akarok számolni, akkor öt különböző verziót táncoltam, illetve négyet, mert a Seregi-féle verziókban nincs sok eltérés. A kevés piros pont közül – amit magamnak adnék – az egyik az, hogy nem zavart a különböző verziók eltérő felfogása egy-egy szerep megformálásában, és az sem zavart, ha a zenét megváltoztatták. Seregi László például előszeretettel vágta meg a zenéket, akkoriban még nem vették olyan szigorúan a szerzői jogot. Érdekességként jegyzem meg, hogy az első Mandarinok Fesztiválján egy estén két különböző verziót táncoltam, s a két színpadra lépés között körülbelül háromnegyed óra telt el.

KZS: Azt hiszem, az általad korábban táncolt verzióktól nagyon eltért a Milloss-féle Mandarin. Ő – amikor felmerült koreográfiájának hazai bemutatása – csak benned tudott gondolkodni. Nagyon szép levelet írt neked.

SZGY: Sajnos az előadást már nem láthatta, addigra meghalt. Nagyon szerettem a művet. Elmondhatom, hogy rendkívül gyorsan tanulok mozgást. A Milloss-Mandarintól ellenben rettegtem, annyira komplikált volt. Az első megjelenés mozdulatanyaga visszaköszön, csak egy pici változtatással. Memória szempontjából a kis változtatás a legnehezebb. Ebben bizony előfordult, hogy bakiztam, ami pedig rám nem jellemző. Nagyon izgalmas változat volt.

Minden Mandarint másért szerettem. A Seregi-féle első változat bemutatója Mexikóban volt. Nagyon nagy feladat a világ végén debütálni egy ennyire ismert magyar művel. Pártay Lilla volt a Lány, nagyon sokat segített. Fodor Antalé volt a másik. Szerettem. Meggyőződésem, hogy ha nem akkor mutatják be Magyarországon, hanem például Németországban, sokkal nagyobb elismerést váltott volna ki, a maga székeivel, díszlettel és az egész koncepcióval. Huszadik, sőt 21. századi gondolkodás volt. Seregi második darabja a koreográfia, jelmez- és díszletválasztás tekintetében mixtúra. Az első jelmezeivel futott. S végül eltáncolhattam a Harangozó Gyula-féle változatot is. Kevés szerepért izzadtam meg annyira, mint a Milloss-darabért. Ott a Mandarin alakja nagyon különbözik a többitől. Nem nagy gólem, aki mindenkin keresztülgázol, hanem kicsi könyvelő, amolyan magának való zsugori alak.

BA: És milyen erő van ebben a kis könyvelőben? Itt a Mandarin figurája maga a vágy. Hogyan látod a Mandarin és a tehetség kapcsolatát?

SZGY: Ez az. A könyvelő. Nem a kinézet a lényeg, hanem az, hogy belülről mi hajtja az embert, mi viszi előre. A tehetséggel kapcsolatban is az a helyzet, hogy bármilyen jó adottsága, vagy oktatója lehet egy embernek. Ha az ember maga nem akar igazán, ha minden nap nem hajtja valami előre, feljebb és feljebb, akkor nem éri meg. A mi szakmánknál szerintem nincs nehezebb. Ha nincs magam felé megfelelni vágyás, ami előre hajt – hogy most megint egy kicsit léptem előre, most megint egy kicsit – akkor nem éri meg. Nem azért dolgozom, hogy világsztár legyek, vagy sok pénzt keressek. Saját magam elvárásainak kell tudnom megfelelni, az adottságaimat kell tudnom használni szorgalommal, és persze szerencse is kell.

KZS: …a kínjaimmal…

SZGY: Azt el kell felejteni.

KZS: Az előbb mondtál valamit, „kívülről nem kell semminek látszani.” Mercutióról azt szokták mondani, hogy felszínes figura. Amikor megcsináltad, olyan színeket tártál fel, amelyek után azt mondta az ember, hogy Mercutio az abszolút mélység. Azt a színészi játékot nem lehet elfelejteni, ahogy megjelenítetted a halálát, szinte sütött a színpadról. Döbbenetes élmény volt. Azt szoktam mondani erről a darabról, hogy Rómeó…, hát istenem, egy kamasz, de a férfiember, az Mercutio.

SZGY: Szerintem az egész Rómeó és Júlia tánctörténeti esemény. Már abból látszott, ahogyan készültünk rá, abból, hogy ezt Seregi László „kiöntötte magából”. Már akkor tudtuk, hogy korszakalkotó mű. Onnan is érződött, hogy a fél Madách Színház ott ült a színpadi próbákon. Készült is az elhangzottakról egy Seregi aranyköpés-gyűjtemény. Rómeóról egy történet jut eszembe: Ülök a 86-os buszon, egyszer csak érzem, hogy valaki néz. Rám néz egy negyvenes-ötvenes hölgy és azt mondja: Mercutio? …És megsimogatta a kezem. Szólni sem tudtam. Ez az, ami az emberben megmarad.

BA: Nagyon sok szerep futott egyszerre a táncmemóriádban. Legendásan híres ez a készséged. Úgy tudjuk, hogy voltak olyan szerepek, amelyekbe azért ugrottál be, mert éppen tudtad, vagy pedig gyorsan megtanultad az előadás előtt. Ez valóban így van?

SZGY: A Cédrus volt az első ilyen eset, megint egy Seregi-mű. A Sas. Éppen tébláboltam az Operában, mint első éves tag, nem volt semmi komoly dolgom. A jó darabokba, utazó darabokba nehéz volt bekerülni. Kaszás Ildikó – Seregi asszisztense – épp elkeseredve ült a próbatáblánál, mondván: „holnap nem lesz Sas, Erdélyi Sanyi Japánban van, Forgách Jóskának meg kiment a térde”. Ott ültem és azt mondtam, hogy én megtanulom. Erre bevitt Seregihez: „Te, ez a fiú azt mondta, hogy megtanulja” Ildi két óra alatt betanította. Ebbe az időbe körülbelül kétszeri mutatás fér bele. Nagyon nehéz volt a ritmusa. Szerintem a Cédrusban ez a legizgalmasabb szerep. Az együttes nem tudta, hogy lesz-e szereplő, előző nap úgy próbálták a darabot, hogy a Művész-pas de deux és a Sas nem lesz, tehát a darab legjobb része kimarad. Mikor megláttak, kérdezték, hogy te mit csinálsz itt? – Mondtam, hogy én vagyok a Sas.

Ugyanígy történt a Zuboly szerep is, a Szentivánéji álomban. Ekkor éppen balettigazgató voltam. Kiderült, hogy nincs Zuboly. Oberont már táncoltam, mondtam jó, akkor majd én táncolom Zubolyt. El is táncoltam. Összekapták a másik négy fiút – a többi Mesterembereket – másnap kaptam is tőlük egy oklevelet, hogy „befogadtak a céhbe”.

BA: A táncmemória különleges képesség. Ezzel kapcsolatban van-e valamilyen módszered, amivel ezt átadhatod a növendékeknek?

SZGY: A táncmemória gyakorlat kérdése. Azt hiszem, elsősorban a koncentrálóképességtől és a figyelem képességétől függ. A mozdulatra való koncentrálás képességétől. Viszonylag nehezen tudok szöveget megjegyezni, nem is szeretek nyilvánosan szöveget mondani. Improvizálni tudok, de ha nincs ott az írásos segédlet, azt nem szeretem. A szövegmemória egészen más.

BA: A táncban a gondolataidat fejezted ki?

SZGY: Nem feltétlenül a sajátjaimat. Abban biztos vagyok, hogy rajtam, a testemen keresztül az alkotó gondolatainak kell megjelennie. Táncommal a koreográfust kell kifejeznem. Elképzelhetetlen, hogy Petipa-, Seregi-, vagy Balanchine-balettet az ember megváltoztasson. Igen, a táncos életcélja lehet, hogy a koreográfusok gondolatát a testével kifejezze. Ezt elfogadom, még akkor is, ha esetleg nem tetszik az adott mű. Amit nekem kiosztottak, mindent elvállaltam és eltáncoltam, eszembe sem jutott, hogy valamire azt mondjam: „köszönöm, nem”. Talán jobb lett volna, ha némelyiket nem vállalom el, több energia jutott volna másra. Kaszatkina és Vasziljov A Világ teremtése c. balettjében az Ördög figurája – amely egyébként nagyon jó szerep – talán két előadást ért meg velem…

BA: Szerinted egy táncosnak jobb érzéke van-e ahhoz, hogy a másik ember egyéniségét, mentalitását a mozdulatain keresztül ismerje meg?

SZGY: Mostanában kezdem ilyen módon figyelni az embereket. Konkrétan nem fogalmazom meg, hogy milyen ember is lehet, de nagyon sok minden kiderül a tartásból, gesztikulációból, a viselkedésből. De nem analizálom. Az elemző látásmód rám inkább a növendékek próbáinál jellemző. Ma éppen két olyan szerepet próbáltunk, amelynek csak egy részletét tudják, ám a részlet pontos megfogalmazásához az egész darabot kellene ismerniük. Ez sajnos nagyon sok esetben hiányzik. Próbálom rávenni őket, hogy nézzék, ismerjék meg az egészet, gondolják végig. Adott esetben nem csak egy glissade assemblé-ről van szó, hanem arról, hogy a szereplő miért csinálja ezt a mozdulatot ott és akkor? Fogalmazzák meg maguknak! Annak idején én a darabokhoz, szerepekhez próbáltam mondatokat kreálni. Lehetetlen volt, hogy ne ismerjem a darab egészét, amelyből részletet táncoltam. Csak egy példa a Giselle c. balettből. Albert variációja nagyon gyakran feladat a különböző versenyeken. Kevesen fogalmazzák meg, hogy Albert miért nyújtja a kezét a rendezői jobb oldal felé, és nem mindegy, hogy könyörögve teszi, vagy épp csak egy port de bras-t csinál. A megoldás kulcsa, hogy a darabban ott áll Myrtha, a villik királynője, neki szól a könyörgő mozdulat, hogy hagyja életben. Amikor a növendékek meglepett arcát látom, akkor úgy tűnik, hogy a többségük ezt nem is tudja. Azért meglepő ez számomra, mert amikor én növendék voltam, nem volt olyan balett, vagy színházi előadás Budapesten, amit ne láttunk volna. Ma már persze jóval nagyobb a kínálat. Ma más a világ, a növendékeknek több információja van a világról, de az emberekről nem. Nem biztos, hogy a másikat jobban ismeri, akivel csak a közösségi oldalon tart kapcsolatot.

BA: Lehet, hogy egy mozdulatból többet tudna meg?

SZGY: Biztos vagyok benne.

KZS: A magyar tánctörténet egyik legfontosabb pillanata volt az, amikor a szegedi színház felújítása után megszületett a Szegedi Balett. Amit akkor ti csináltatok, az nagyon fontos dolog volt. Te és kollegáid eljöttetek az Operából, a pályát korábban már elhagyó művészek újra elkezdtek táncolni, külföldről is érkeztek. Hihetetlenül izgalmas volt számomra, ahogyan összehoztátok az első bemutatókat és az is, amilyen elánnal dolgoztatok.

SZGY: Kellemes és családias volt a légkör. Egészen különleges atmoszférája volt ennek.

KZS: Ebben a borzasztó önző szakmában egy olyan baráti és művészi erő jött össze, ami talán nem fog többé megismétlődni a magyar tánctörténetben.

SZGY: Azért én kívánom, hogy megismétlődjön! Sajnos ez számomra nem sokáig tartott, mert más elfoglaltságaim miatt nem tudtam részt venni a továbbiakban. De lehetett érezni akkor és ott, hogy valami jelentős dolog készül. Jó hangulatú volt, szerencsés csillagzat alatt született. Jó ötlet volt Bokor Roland részéről – ő volt akkor a társulat balettigazgatója – és fogadókészséget tapasztaltunk a színház részéről. Arra gondoltunk, fontos, amit csinálunk, hogy külföldi előadók, koreográfusok jöjjenek haza és mutassák meg tudásukat. Nekem sokat jelentett, hogy az egyik művet én taníthattam be, Vámos György Paganini c. darabját. Bár ezt már táncoltam előtte, a betanítás egészen más, sokkal jelentősebb feladat.

Így, ahogy most végignézzük életem egyes állomásait, valóban úgy érzem, hogy a pályám töretlen volt. A köztes küzdelmek ugyan jelentősek, de ugyanakkor szerencsés vagyok, hogy egy idő után túl tudom magam tenni az esetleges bántásokon. Ha közös ügyért tovább tudunk dolgozni, tudok felejteni. Akkor is, ha érzem a feledtetés szándékát. Ilyen volt az is, hogy sok konfliktus után az Operaház örökös tagja és Mesterművésze lehettem. Ez mindent felülírt. Amikor néhány nappal korábban megtudtam, hogy megkapom az elismeréseket, átszerveztem a programomat, mert ott akartam lenni személyesen. Nem magam miatt, hanem azért, mert aznap van édesanyám születésnapja, és ő ezt nem érte meg. Azt mondtam, „ezt Ő küldte”. Erre az elismerésre nagyon büszke vagyok.

BA: S az egyetem vezetésében milyen a mérleged?

SZGY: A rektori pozícióm belátható időn belül megszűnik. Erről az időszakról egyfajta leltárt készítek magamnak. Az intézményben sok minden történt az elmúlt tíz évben. Természetesen egy percig sem gondolom, hogy mindez csak az én érdemem. Nagyon sokan dolgoztunk az egyetemmé válásban, az új épület és a teljes campus felépítésében, a színházterem felújításában. Vezetőként a nem szűken vett táncszakmai kérdésekre is figyelnem kellett. Sok mindenre gondoltam, hogy mivel fogok majd aktív táncos pályám után foglalkozni, de arra nem, hogy még a nyílászárók kiválasztása is szerepel a feladataim között.

BA: Nem az a típusú vezető vagy, aki nagy vonalakban meghatározza a koncepciót, majd a részleteket a beosztottakra bízza, hanem éles szemmel átlátod a struktúrát, igyekszel precízen odafigyelni a teljes mechanizmus egyes működési pontjaira. Miben látod a táncos képzés, a táncoktatás jövőjét?

SZGY: Sokszor eszembe jut, amikor elhangzik a klasszikus balett és a klasszikus értékek kapcsán: „már túlhaladtunk rajta”. Aztán kiderül, hogy szó sincs erről. Nem ment ki a divatból, ahogy az opera vagy az operett sem. A mi képzésünk sem fog kimenni a divatból, amely sok magyar specialitással rendelkezik. Ráadásul a Magyar Táncművészeti Egyetem az utóbbi években új szakok megjelenésével bővült. A balett mellett jól megfér a néptánc, a modern tánc, a színházi tánc, vagy a divattánc. Ilyen széles spektrumú és országos hatáskörű táncos felsőoktatási intézmény nem létezik a világon. Ez különleges adottság. Nem véletlen, hogy egyre több külföldi érdeklődőnk van, több kontinensről.

 

(Az interjú készítette Bólya Anna Mária és Kővágó Zsuzsa.)

 

Szakály György pályájáról önálló kötet még nem jelent meg. A vele készült legrészletesebb életútinterjú: Marik Sándor: Mozdulatokkal csodákat kifejezni. Beszélgetés Szakály György Kossuth-díjas Kiváló Művésszel, a Magyar Táncművészeti Főiskola rektorhelyettesével = Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, XLV. évf. 1. szám, 2010. február, 97–110. o. Rektorként adott legfontosabb nyilatkozatai (2011, 2014, 2017) elolvashatók: Bolvári-Takács Gábor: Táncos tanévek. Szemelvénygyűjtemény a Magyar Táncművészeti Egyetem történetéhez 1950–2017. MTE, Budapest, 2017. 118–125. o.