Áfra János verse

Keresztidők

 

 

Amikor már egészen

fekete lesz ez a sötét

karika szemeim alatt,

amit egy másik család

hagyott rám örökül,

kihátrálok a látványból,

hogy nehogy beleéljem

magam még jobban ebbe

a mindig idegen arcba.

Belátni jelentéktelenségem

maga lesz a pokol, amiben

még hinni sem merünk.

Iszonyatomban leengedve

felejtem szemhéjamat,

majd így nézem vissza

a nosztalgia vetítővásznán

egyetlen filmre vágott

megpihenéseink. Lassan

szótagolom kiegyenlített

mondataid, süketségem

jól felszerelt szigetéről

visszahallgatok a múltba.

Mérem a beszéd ütemét

kopogó ujjaimmal és a szív-

dobogásban, míg a gépek

mozgásait átengedem

a meggyengült csontokon.

Anélkül, hogy felfognám,

hamarosan rám borul az

az otthon, amit most még

csak felépíteni készülünk.

Egy elsejére eső hétfőn

fejezzük be, azon a napon,

aminek a szentségében hiszel.

Megpihenünk a kapualjban,

átsétálunk a nagyerdőn,

és az egyetem kilincsét fogva

újra megremegnek kezeink.

Bent a falak már nem tudják,

kik szerettünk volna lenni.

A végén egy megállóban

várakozunk, amíg surrogó

kerekekkel el nem indul

valamelyikünk járata.