Asbóth Balázs: Welwitschia Mirabilis

„bodorodó levélzet”

 

– Ismered Gregerst? – kérdezte a Dűnevadász, akit Dietrichnek hívtak.

– Nem – mondtam én, aki sem nem voltam Dűnevadász, sem nem hívtak Dietrichnek.

– Ha mégis eszedbe jutna valami, akkor a Homokvárban haladéktalanul jelentsd! – közölte velem bizalmatlanul, miközben megigazította homokszín kendőjét, mely nemcsak a fejét és homlokát takarta el, hanem állát és száját is, tulajdonképpen csupán a szemsávot hagyva szabadon.

Miután elment, töltöttem magamnak egy kvarccsupornyi ananászpálinkát, és a buckapanel szűk ablakába állva, önnyugtatásként elkezdtem kortyolgatni. A homokba vájt, harmadik emeleti lakásomból kinézve láttam, ahogy a Dűnevadász kiér a mindig szél fújta lépcsőházból, s katonás léptekkel, oly egyenesen, amilyen görbe az oldalán függő handzsárja, elmenetel a mereven várakozó, kikötött tevéjéhez.

A Dűnevadászok uralták ezt a vidéket, ahol nem volt más, csak homok, és a himba törzsek két-három-négy emeletes, szintén homokból épült, dombokba vájt épületei. A himbák kecskéket tartottak és rovarokat gyűjtöttek, a nők vörösre festették a hajukat és csomókba fonták, a férfiak nem festették a hajukat, és a nők kezeit magukra fonták. Esténként, a délutáni vihar elvonulása és a munka befejezte után összegyűltek a buckapanelek előtt, elővették zúgattyúikat, kúp- és tölcsérdobjaikat, még egy-két didgeridoo is előkerült, bár azt csak a lakóközösségben tekintélyesnek számító férfiak fújták, és zenéltek, énekeltek, táncoltak. Amikor már a zene ritmusa annyira átjárta őket, hogy megkívánták egymást, akkor lakásukba tértek, és szeretkeztek.

– A dal megtöri a Homok jótékony csendjét – mondták a Dűnevadászok, amikor néhanapján megjelenvén házaikba terelték a táncolókat. A himbák szótlanul ringva engedelmeskedtek. A Dűnevadászok a Homokvár követei voltak, ott éltek, a Homokvár irányított mindent.

Ezért mondta Gregers, aki rejtélyes volt és enigmatikus, hogy a Homokvár mellé, az ellenség torkába ültessem el a baobabfát. Mert persze ismertem Gregerst, csak letagadtam Dietrich előtt. Gregers volt az, akivel Namíbia nyugati részén, a Skeleton Coaston találkoztunk, egy hajóroncsba rejtőzve fogadott minket. Az egész partszakasz (mely valójában már nem is part, hisz a tenger már hosszú mérföldeket kényszerült átadni a szerteterjedő és mindent belepő sivatagnak) tele volt egykori hajók deszkaromjaival. Az egyikben, mely hatalmas halászhajó lehetett hajdan, mert még cetcsontvázak is akadtak a raktérben, várt minket a titokzatos és rejtélyes Gregers.

Azt mondta, hogy a Homokvár napjai meg vannak számlálva, s mi számoljuk meg őket. Megállapodtunk, hogy dolgozni megyünk a himbák közé, velük éneklünk, s egyszer a kék szemű és szeplős Dűnevadászok ellen fordítjuk saját handzsárjaikat.

Nekem különös szerepet szánt. Én ültettem el mozgalmunk baobabfáját a Homokvár mellé. Gregers szerint a baobabfa vastag és magasra nő, törzse csak az egekben ágazik el. S megjósolta, hogy a növény oly magasra fog törni, hogy a Homokvárra le lehet majd nézni a koronájáról. Amikor kezembe adta a kis tasakot a vetőmaggal, akkor akadékoskodtam, hogy mégse az éber krokodilus fogai közé ültessük, de ő azt mondta, hogy egyszer azt olvasta egy könyvben, hogy ha az őrödhöz, vallatódhoz közelebb állsz, akkor kisebbet tud rád ütni.

Így elültettem a baobabfát a Homokvár mellé, s titokban naponta megöntöztem.

 

A mi mindennapi viharunkat megadta nekünk ma is. Minden délután, olyan 4 és 5 óra között olyan homokvihar kerekedett, hogy a kisebb gyerekeket felkapta, az idős emberek szakállát megtépte, a lányok szoknyáját néha a lábukkal együtt fellebbentette. A Dűnevadászok ezért építették az Óvóhelyet, mely egy földbe süllyesztett üvegketrec volt, ahova minden dolgozó összesereglett a vihart átvészelni.

Leültem az egyik padra és megszámoltam, hány skorpiót sikerült összeszednem. Kiborítottam a zsákom, és sorra vettem a fogott állatokat. Azért kutakodtunk a homokban mindannyian ezen ollós lények után, mert a Dűnevadászok ananászt és ananászpálinkát adtak a skorpiókért cserébe, melyeket aztán a homokvárban porítottak, és azt adták a tenyésztett denevéreknek enni. A denevéreket pedig a Namíbia nyugati részén lévő Swakopmundba szállították, ahol guanójukért tartották őket. A Homokvár urai állítólag nem csupán ananászt, hanem a régen kihalt szellemvárosból, Kolmanskopból származó gyémántot is kaptak a minőségi bőrszárnyasokért cserébe, de ez csupán egyfajta, buckapanelek közt terjedő mendemonda volt.

Mellettem két himba nő vidáman koccintott az Óvóhelyen kapható ananászpálinkával, az egyikük még egy rövid beszédet is megfogalmazott a dűnék kívánt skorpióbőségével kapcsolatban.

Látták, hogy nekem egészen szép mennyiségű állatot sikerült összegyűjtenem, megdicsérték szorgos kezeimet, s hozzátették, hogy remélik a simogatásban is ily serények. A vörös, nyolc csomóba font hajú nő, aki ezt mondta, később élettársam lett. Bár szerettem, már ismertségünk első napján kénytelen voltam hazudni neki:

– Ismered ezt a férfit? Milyen fura az arcát borító haj! – bökött rá az Óvóhelyen arra a WANTED-plakátra, melyen Gregers arca díszelgett.

– Nem – mondtam beleszagolva a nyaka és a válla közötti, fejbillentés okán keletkezett gödröcskébe, melyben két hajcsomó vége pihent.

Sebaj, gondoltam már hazafelé, mikor a Homokvár mellett elhaladva a sötétben megpillantottam a baobabfa már földből kibújt, szárszerű törzskezdeményét, sebaj.

 

Legközelebb, immár harmadjára akkor tagadtam meg azt, ami igaz, amikor Gregers kivégzését néztük a himba nőmmel a Homokvár előtti téren. Asszonyom, egyben buckapanelbeli társam csodálkozva kérdezte:

– Te nem is élvezed?

– Én? Dehogynem, én igen. Csak én nem szoktam sikongatni, tudod, sehol – válaszoltam kissé töredezetten, mert közben a kivégzést figyeltem. A Homokvár oldalára volt erősítve egy tevénél kétszer nagyobb homokóra, melynek alsó felébe kötözték ki Gregerst, aki most is titokzatosan és enigmatikusan viselkedett, nem ordibált, mint a halálra szántak, s nemcsak azért nem, mert tudta, hogy a homokóra hangszigetelt üvegéből úgysem szűrődik ki egyetlen végső bölcsesség sem, hanem azért sem, mert ő méltósággal várta, hogy a homokóra felső részéből rápergő szemek elvezessék a fulladásos elmúláshoz.

Pár nappal azelőtt, hogy elkapták Gregerst, kimentünk a baobabfához. A baobabfa törzse vékony volt, igazából csupán egy szárnak felelt meg. A szárból két hosszú, szalagszerű lomblevél ágazott ki. Az egyik ember, aki – mint a jelenlévők közül mindahányan – ott volt velünk a hajóroncsban a Skeleton Coaston, azt mondta, hogy ez nem egy baobabfa, hanem egy velvícsia.

– Latinul Welwitschia Mirabilis. Kétlaki növény, törzse vaskos, persze, nem egy baobabfához képest. Mindig két levele van, mely hosszan tekergőzik. Szélessége a húsz métert is elérheti, magassága legfeljebb a kettőt.

Az első, ami eszembe jutott, az volt, hogy Gregers rossz magot adott. Gregers szerint mi hibáztuk el, hogy az erős törzsű, egységes és magasra törő baobabfa helyett egy szertetekergő velvícsia nőtt ki az ellenállásunkból.

Amikor két Dűnevadász (mindkettőjüket Dietrichnek hívták) elkapta Gregerst, akkor ő az álneveinket használva a buckák közé kiabálta – szinte visszhangozta a skorpiók páncélja – hogy egyikőnk nem hitt neki, hogy a kezét tényleg átszúrta egy handzsár, másikunk pedig egy demizson ananászpálinkáért bárkinek kezet csókolt.

 

A velvícsia nagyon sokáig él.

Pár év, talán száz vagy több múlva a himba lakók csodájára jártak az általam ültetett növénynek. Egyik leveléről kovászos, a másikról kovásztalan kenyeret lehetett szüretelni, ami jól jött, tekintve hogy a Homokvárat elnyelte a föld, a kék szemű, szeplős Dűnevadászok pedig szétszéledtek. A Homokvár helyén csak egy besüppedt, lyukacsos tárna maradt, valószínűleg ott tenyésztették a denevéreket.

A himba lakók munka és a délutáni vihar után ma is szívesen kiülnek a velvícsia mellé, aminek már a két levele vékony csíkokra hasadozott, s megfújják sípjaikat, zúgattyúikat. A dobok püffenéseit és a tapodó tánclábak zaját visszaverik az egykori homokkazamaták, ahova a himbák – ha nagyon átérzik a zene ritmusát, s már túlságosan ajzottak a buckapanelig elmenni – néha alászállnak szeretkezni.