Bába Szilvia: Az „együtt” jellemzői Közép-Európában

„Egység a sokféleségben” – ez a vágy, a jövőkép, a cél az Európai Unió jelmondata. A legtöbb konfliktussal terhelt, szűkebb régiónkban ennek közelítése mindenkor aktuális feladat. Tehát az interetnikus kooperáció, a sokféleség együttélése és lehetséges együttműködése. Ennek múltbeli törekvéseit tárgyalja a most bemutatandó kötet.

2003 és 2011 között Pécsett kilenc konferencia tekintette át Közép-Európa kisebbségi problémáit. Míg a 2010. évi rendezvény a konfliktusokat elemezte, 2011-ben az együttélések és együttműködések gyakorlati példáit mutatták be és adták közre.

Az első rész (Élet Határ Jog) és a kötet méltó nyitánya a néhai Tóth József (a földrajz és a kulturális földrajz kiemelkedő tudósa) és ifjú munkatársai (Marton Gergely, Szelesi Tamás) tanulmánya a keret: a sokszor átrajzolt és vitatott határok, a határkérdés átfogó és szisztematikus tudományos elemzése. A szerzők deklarálják, hogy nem szeretik a határokat: „az emberiség legabszurdabb, legkárosabb és legbutább kreációinak” tekintik azokat. (15. o.) Az Unió előtt e témáról bizony sokaknak és gyakran József Attila jutott eszébe: „Ó Európa, hány határ / és minden határban gyilkosok…” Tárgyalják azt is, hogy az EU a határok degradációjára és a külső határok megerősítésére törekszik. Gerner Zsuzsanna a hazai kisebbségpolitikát a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája tükrében elemzi, amelyet Magyarország 1992-ben írt alá és 1995-ben ratifikált. Áttekinti a felelős intézményeket, a nyelvek tényleges használatának jellemzőit. Az összefoglalóban megállapítja, hogy a támogató hozzáállás az asszimilációhoz, a kétnyelvűség térhódításához vezetett. Bálint Lajos a cseh, a magyar és az osztrák halandósági különbségeket mutatja be az 1980–2008 közötti időszakban. Javultak ugyan a magyar népesség életkilátásai, ám a lemaradást még mérsékelni sem sikerült.

A második fejezet (Történeti visszatekintés) nekem nemcsak olvasmányélményt, de feladatot is jelentett. A Pécsi Egyetem BTK Interdiszciplináris Doktori Iskolája keretében a tengeren túli magyar diaszpóra témában készítem a PhD-disszertációmat. Ezért keresem az emigráció, a diaszpóra elemzése során is felhasználható tapasztalatokat. Konkrétan is gyűjtöm az együtt és az együttműködés tételekbe sűríthető jellemzőit. E fejezetben Kolumbán Vilmos József a magyar-szász együttélés egy példáját mutatja be. Fontos a református és evangélikus felekezeti együttélés egyházmegyei és gyülekezeti szintű, valamint az egyházi patrónusok szerepének elemzése. A román többségű településeken a szászok és a magyarok túlélési lehetőségét éppen a patrónusok anyagi és szellemi támogatása szolgálta, amelyet nem befolyásolt az etnikai különbség, tehát felekezettől függetlenül támogatták az egyházközségeket. Hajdú Zoltán tanulmánya Fényes Elek (1807–1866) és Hunfalvy Pál (1810–1891) nemzetiségi statisztikai és etnográfiai elemzéseire épít, hiszen a 19. század közepén a magyarral együtt tizenkét jelentősebb lélekszámú nemzetiség élt az akkori szóhasználat szerinti „Magyar Birodalomban”. Különösen tanulságos Fiume helyzetének, lakossági összetételének elemzése, hiszen a várost „valódi multikulturalizmus, sőt mai értelemben véve a kozmopolitizmus is jellemezte.” (87. o.) A Felvidék, Horvát-Szlavónország, az Anyaország és Erdély viszonyainak együttes elemzése oda vezet, hogy „a nemzetiségi kérdést nem oldotta meg a gazdaság gyors fejlődése, a városodás és városiasodás.” (91. o.) Szerintem a diaszpóra elemzése során is figyelembe veendő a Felvidékre vonatkozó megállapítás: „egyértelművé vált, hogy nem az iskola magyarosít (…) hanem az érdek, a kapcsolatok sok területre kiterjedő természetes rendszere.” (90. o.) E dimenzióban tehát – a jelen kötetre is támaszkodó elemzések során – a munkavégzés, egyházak, cserkészet, egyesületek szerepére célszerű koncentrálni. Kugler József az 1940–50 közötti mezőberényi etnikai és felekezeti adatok alapján tárgyalja az együttélést és ennek zavarait. Megjegyzem, amint a diaszpóra esetében, itt is az istentiszteletek, az egyházi szertartások keretében őrződött meg az anyanyelv. Az „etnikai korlátok” lebontásában fontos volt az iskolák, a cserkészet szerepe. Érdekes és tanulságos megállapítás, hogy „a nemzetiségieknek a magyar társadalomba történő integrálódását segítette, hogy az országos pártok (…) helyi csoportjaiban együtt tevékenykedtek a különböző ajkú berényi polgárok.” (103. o.) Az „úriember” Bibó Istvánnak a témakörrel összefüggő nézeteit tekinti át Kupa László. Átfogó tanulmányában Bibó patriotizmusról és a kelet-európai kisállamok együttműködési esélyeiről vallott nézeteit elemzi. Fontos, hogy rámutat: Bibó elvetette a létharc elméletét; a patriotizmus fogalmát a középkorra vezette vissza és fontosnak tartotta, hogy a közösség és a szabadság ügye összekapcsolódjon. A tanulmány bemutatja a bibói nemzetfogalom ismérveit, a nemzetalkotó tényezőket, elemzi a nyelvi nacionalizmus, a politikai hisztéria kategóriákat. A fogalmi háló szisztematikus bemutatása a témával foglalkozók és a felsőoktatásban tanulók számára alapvetően fontos, és külön is kiemelendő, hogy Bibó „a különböző népek/nemzetek/kisebbségek közötti konfliktusokat sem tekintette szükségszerűnek.” (117. o.)

A harmadik fejezet (Délvidéki körkép) különlegessége, hogy manapság a Vajdaságot és a Muravidéket így említő térséget észak felé, a Dél-Dunántúlra is kiterjesztette, tehát a tengermelléktől a Balatonig egyben láthatjuk a politikai konfliktusok nyomán újra és újra megkavart, tragédiákkal terhelt nagytérség etnikai jellemzőit. Szalay Gábor és Dövényi Zoltán az 1946-os felvidéki–dunántúli tragikus és máig áldatlan hatású lakosságcsere beilleszkedési nehézségeit mutatja be. Az eltérő kultúrájú népesség nem válhatott közösséggé. Ezt még a munka és az iskola „együtt” világa sem tudta megteremteni. Kovács Teréz és Gulyás László önálló tanulmányai a vajdasági magyar népesség jellemzőit mutatják be. Az írások azért is figyelemre méltóak, mert az utóbbi években a különböző rendezvényeken egyre gyakrabban elhangzott az, hogy a Vajdaság földrajzilag, kulturálisan, etnikai összetételében kicsiben maga az Európai Unió – a konfliktusokat és a jó törekvéseket egyaránt tükrözve. Kovács Attila szlovéniai témájú írása a relatív szabadság és a gyors uniós beilleszkedés egyéni küzdelmeit is felvillantja.

A negyedik, záró fejezet (Gazdasági együttműködés – politikai megosztottság) ugyan nem a kötet egészének összefoglalása, de a lehetséges közös elemek lényegét is felmutatja. Hardi Tamás – Gabriel Zubriczký a pozsonyi, Bayerné Sipos Mónika a kárpátaljai helyzetet elemzi. A politikai ellentétek törésvonalakat jelentettek; a nyelvpolitikai törekvések gyakorlati megvalósulása akadozott; az integrációt a gazdasági kényszer és az egyházi, oktatási, kulturális szervezetek úgy-ahogy elősegítették. Igen tanulságos a Kárpátaljára vonatkozó összegzés: az 1990-es évek végétől a szaporodó szervezetek között halmozódtak az ellentétek. Ennek további, térségünkre jellemző vizsgálata azért is fontos, mert az itteni jellemzők a határ- és politikai kényszerektől mentes tengeren túli magyar diaszpóra köreiben is tapasztalhatóak.

Kupa László igényes szerkesztői munkáját tükrözi, hogy valamennyi tanulmányt részletes, a további tájékozódást elősegítő bibliográfia egészíti ki, továbbá minden írás összefoglalóval és angol nyelvű tömörítéssel zárul. A kötet egyedi jellemzője, hogy nemcsak a konferencia szervezői és támogatói, hanem (az utolsó oldalon) a személyes közreműködők is részesülnek a köszönetnyilvánításban. Így az utókor tudhatja, hogy a tanácskozás előadóin és a kötet szerzőin kívül kik alkották azt a szélesebb kört, akikhez a továbbiakban is forrásként és forrásért fordulni lehet. A témakörrel foglalkozók és a felsőoktatásban tanulók, különösen az emigráció, a diaszpóra értelmisége számára nagyon jó lenne, ha a kötetek sorozatáról mielőbb összefoglaló tanulmány készülne és ezzel együtt az egyes könyvek honlapon is hozzáférhetővé válnának.

 

(Együttélés és együttműködés. Interetnikus kooperáció Közép-Európában. Tanulmányok. Szerkesztette: Kupa László, Virágmandula Kft., Pécs, 2012)