Bakonyi Péter: Ünnep haván…

Bakonyi Péter

Ünnep haván…

Úgy áll őrt egy maréknyi elcsöndesült falu,
Tél kötényéből hótengerbe szórt vályogsziget,
mint ködkazalból előmeredő sziklakatonák,
leszúrt szálkacsomók, megcsonkolt gyökerek,
s csak fényszilánkként szikráznak néha fel.

Körül jégkővé merednek a lomha utak, mintha
földfolyók csúsznának egymáshoz a rögön,
ahogy szelíd hernyók araszolnak az ágakon át
bebábozódás előtt, s a termékeny lepke-tudatot
elszenderíti a havazás selyemsimasága.

Mint szűk barlangba szorult vad, szűköl a szél,
mikor ráseper a fagyáros ugarra, s már orkánként
lódítja meg harangkötelét, s a zúzmarázó, rekedt
zenétől megremeg minden teremtett anyag s az éj,
de mintha ember sehol se járna a havas hantokon…

Fűrész-sikolyok szakadnak ki a csendből tétován,
villám-kék virágok nyílnak a fagy kaszája élén,
térdre rogyva gázolnak hullámai közt a hónak
a sápadt arcú fák, s a házak, mint mészkövületek
ragyognak elő az évszak fehér oltárára hullva.

A hűlő falak felett mélyről szakadt fohászok
füstlenek fel, kémények fújta lélek-párolgások,
s úgy lebegnek, mint elpihent felhőlány-sereg
a milliárd-fényű, kerettelen égtükör előtt,
kitáncolván magukat kozmikus rítusok alól.

A régi gerendák közt, odabenn, lisztként szitál
a beszűrődő holdlámpa-láng, és félelem perceg
egyhangúan, mint rossz alvók halk horkanásai,
lázat pattog hozzá a kifeszült alakok görcsös íve,
s mintha tovább ferdülne a falra vert feszület is.

Sokszor mosott arcként néz le a szögről kötény,
kalap, ködmön az ébredőkre, mikor a néma kakas,
az idegekbe épült nagymutató a kiszabott kotta
ütemén felijeszti az álom fogságában álmodozókat
a sóhajok által fosztogatottan elnehezült levegőben.

Az óriáscsészéből a hajnal lassan kiszürcsöli
állott nedveit a vakéjnek, helyükbe fény csurog,
s mikor már hangvilla-halk neszekre is éber a halló,
megreccsen a dikó, s a dunna alá beszivárog a hűség
hidege: a még-nem-álom, de már-nem-szerelem…

S a felpercent idő sűrűsödni kezd, mint a pók lába
alatt az anyag, s mindent beterít azután már a póksors
remegő szövevénye: a várakozás, míg útra kelők üzennek
dróttalan éteren át, lekopoghatatlan morze-dalokkal,
a messze virrasztók legbelsőbb antennáira tapadva.

S bár a sívó jégharmat-damaszton, Télkirály kristály
asztalán dühödt jégfellegek ijesztik, jégsellők kísértik
a haza talpalókat, gyúrják őket jégkarú förgetegek, de
anyák s szeretők imájával nem bírhat sima földi erő, s a
jégszeges csizmák estére majd a verandán toporognak.

De most még nyers virradat árad, s tuskó-szikrát
szisszen a fejsze, amikor végre lecsap a melegért
kiáltozó pulyák éhes hangjára riadtan kelt asszonyt
szinte még mindig ölelő nagy férfikézben az ünnepelő
friss porhavába merült kérges nagy akácfa rönkre.

Mint eltévedt pillangó, mint pehely a szálon, megül a
csend még néhány rezzenésig a kibomló táj fölött, mint
ágra dermedt levél, amit csak egy jégcsepp tart büszke
pózban, amíg az első langyosabb fuvallat, mint emezt
az egyre növekvő zsongás hanghuzata, le nem sodorja.

S akkor felbuzog esengőn, bízón, törődött révülettel
zsolozsmája a nagy Készülődésnek, s mire az ezüstdér
makulátlanra mossa, meglágyul a suvadt földfalat, s két
jégár-mozzanatlan szélbarázda közt a fehér-kövű este
már megkapaszkodhat, mint egymásba virrasztók s érkezők.

Lassan megtelik a kinyílt ünnepkehely kiömlő, elomló
szívdobogással, a hazahúzott életszekerek néhány órára
csillagos kocsiszínbe gurulnak, kimosolyognak létük kis
füles-kosarából az almaszemű gyerekek, s még a diószemű,
foga sincs aggastyánok is feledik áldatlanságát koruknak.

Kérges héjú emberek nyúlnak sután, hívón szorongva
társuk kinyújtott kezei után, felfénylenek a közösen
pattintott tüzek, mint barlangok mélyén ősi őrszemek
vigyázta kincsek, s eleven lángként még kivirulnak egy
látomásnyira, mielőtt, mint együtt álló bolygók, kihunynak.

Az egymás elé térdeplők közé, mint nyári alma, gurul
a varázsgömb, és vallomások fakadnak belőle, lélek-kelések,
hegednek régi, nagy sebek, s megerednek az új rügyek is,
mielőtt minden visszahullik emberbőr dörzsölte, korhadt,
sokféle nedvektől kiázott kelesztő teknőjébe a sorsnak.

Mire fényes szárnyat bont az időmadár, a jégszemű
reggel, mint a lecsöppent gyertyalé a kövön, a kábulat
kihűl, a Tél kocsisa kioldja a gyeplőt, s mind, akik jöttek,
mint átcsomagolt ajándékok, vad szélnek erednek megint:
összetört angyalka-cserepek sírnak utánuk a tüskés fák alatt.

Budapest, 1974. december 20. – 2011. december 22.