Bakonyi Péter versei

A nagykapu előtt

Éreztem, nem figyel rám a gyermek:

szólítom, s csak bámul a felporzó útra,

de ahogy lépegetünk az iskola felé,

kezét önkéntelenül a markomba fúrja.

 

Öntudatlanul öklömbe nyomta kis kezét

ez a büszke, lányosan-férfias, göndör

fiú, s az apa körülnéz: látja-e valaki,

hogy a szemébe pattanó homokba dörzsöl…?

 

Meddig járhatunk még együtt iskolába?

Amíg az ős-diri fentről ránk nem dohog?

„Szülő nem léphet már ennél beljebb,

engedd el őt, különben káromkodom!”

 

Emlékszem: apám engem is elvitt… talán

egyszer. De hisz’ a suli tíz lépésnyire állt

házunk falától a keskeny úttest túloldalán!

Október volt már, Debrecen, Simonffy ucca,

Fazekas Mihály Általános. A világháború

előtt anyám s apám is ott tanult szorozni,

egy padba vésve megleltem a BE betűt.

Ily közelre már elsőst se kellett behozni…

 

Megálltunk, s mondtam: „Apa, én megyek.”

„Ahogy ígértem, fiam, kapuig kísérlek.”

„De hisz’ már iskolás vagyok, nem gyerek!”

„Akkor fussunk!” – tréfára ketten mindig készek…

 

Aztán a járdaperemen álló aggott vaskorlát

mögül, a zöldre festett, döngő kapuból

még egyszer visszanéztem, s az ifjú jól lát:

észrevettem a szemében csillogó könnyet.

 

De elindult, ahová máskor hajnalban szokott,

a kefegyárba, s én, talán, hogy örök emlékem

legyen róla, bár nem tudhattam, amit ma már

igen: hogy e percről őt majd sose kérdezem,

még odakiáltottam: „…és délután gyere értem!”

Csak visszaintett. Nem is említettem senkinek.

De a napközi végén, mikor almára cseréltem

uzsonnám, a vastag hitler-szalonnás kenyeret

 

éppen, s beleharapva kiléptem a nagykapun,

ott állt a túloldalon, ugyanúgy, ahogy reggel:

sötétkék munkaköpeny, kalap és aktatáska…

 

Néha egyetlen perc felér egy emléksereggel.

 

Apámról

„Apádról sose írsz?” – kérdezte

gyermekkorom egyetlen

élő nagylány szemtanúja, Jolán,

amikor nemrég felkerestem,

s faggattam reményekkel tele:

milyen volt, mesélje végre el,

fiatalon, az én Lili édesanyám.

 

„Szép volt, mint a vasalt vitorla

a friss, büszke, reggeli szélben –

mondta Jolán (a volt gyári munkás,

takarító, irodista, szöv-alkalmazott) –.

Apád imádta őt, az esküvőn

aranyszélű tányérban adott

inni a lovaknak, és azt ígérte:

úgy hordja majd ő Lilikét is,

mint a fodros, áttört porcelánt,

óvatosan, erős, nagy tenyerében…”

 

„De apádról sose írsz?” – kérdezte

Jolán, akinek már a nagyanyja

ölében is ültem, s a nagyapja

lovai voltak befogva a paraszthintó

elé, mikor szüleim összeházasodtak

fél évvel a világháború vége után.

 

Vajon miben, kiben bíztak ennyire?

Talán, hogy a történelem, e torz, púpos,

néma, gonosz majd jó tanítómestere

lesz tényleg jövendő életüknek? De

a bizalom talán a legrövidebb életű

tévedés a sok hibás emberi döntés között.

 

Vagy talán mibennünk hittek így előre,

hogy majd a biztos jövő: a gyerekek?

Apám már majd’ harminc éve halott,

sose kérdeztem, büszke-e bármire is,

de az aranyszélű tányér egy törött kis

darabját a halála után megtaláltam

az egybekötött régi villanyszámlák

között egy kopott női cipős dobozban…