Balázs Ildikó: Matyi

A kispataki bányatóban úsztam, nyárvége volt. Azon gondolkoztam, jövőre állás nélkül maradok, és legalább lesz időm kutatni. Ötévnyi tanárkodás után a karrieremnek is kellene fejlődnie.

Anyám vérbeli pedagógus volt, még az elején azt mondta:

– Minek mész te tanítani? Ahhoz szeretni kellene a gyerekeket.

Gondoltam, elég, ha tanítom őket, majd szeresse őket anyjuk-apjuk.

Kijöttem a bányatóból, a kutya a parton várt, kalandozásaim hűséges kísérője, a keverék mudi. A halásztelki kondától hozták el, anyja, testvére terelőkutya volt. Matyi génjeiben őrizte a pásztortudományt: megvárt a parton, elkísért. Kiskorában árkot ugrott, s a zsenge füvet az árokban szilárd talajnak hitte. Hasunkat fogtuk nevettünkben, hogy meglepődött, amikor beszippantotta az árok. Gyors volt, csak úgy szállt a levegőben, ha területére tévedt kósza kutyát üldözött.

Kerítést nem ismert.

 

Matyi türelmesen várt a bányató kavicsos partján, most csak ketten voltunk. Előző nap egy fürdőző asszonyt lenyomott a mélybe, mert az asszony vállát kis szigetnek vélte. Rémülettel láttuk, hogy merül alá a nő, s hogy jön fel a tüdejéből hatalmas légbuborék. Utánuk úsztam, s Matyit egy mozdulattal a partnak löktem. A nő sokáig kapkodott levegő után, hörgött, miután kimászott.

Kutya egy kutya volt ez a Matyi. Senki nem mert bejönni a portára tőle. Fekete, göndör szőre, ördögszerű kinézete szokatlan volt. Azt mondják, a kutya a gazdájára hasonlít fizikailag is.

S míg ezekkel a gondolatokkal eltelve hazamentem kispataki házunkba, el is felejtettem a megtorpanó karrierem.

Szólt a telefon. A vonal végén ismeretlenül későbbi tanszékvezetőm célirányosan magyarázta, ki adta meg a nevem mondván, hogy van Patakon egy tanárnő, most épp állást keres. Hogy tanítanék-e német nyelvészetet. Én már elfogadtam, hogy jövőre munkanélküli leszek. Úgyhogy lazán mondtam az ismeretlen tanszékvezetőnek:

– Német nyelvészetet? Azt nem.

Nem hagyta lerázni magát, s ez nekem mindig imponál. Azért küldjem csak át a szakmai önéletrajzom. Másnap ismét hívott:

– Lenne-e kedve német diplomáciai nyelvet tanítani?

Sóhajtottam.

– Azt igen.

S elmentem oda tanítani.

Az idő réseiben azt a tevékenységet végeztem, amibe a leginkább bele tudok feledkezni, miközben megszűnik az idő linearitása. Minden, mint panoráma, a lábam elé tárul.

Írtam.

 

A minap villamosra szálltam. Rögtön egy rokonszenves kutyus az első ülésen, oda ülök szembe vele. És elkezdek beszélgetni a gazdájával – kedves harmincas férfi. Kérdem, mennyit van otthon a kutya egyedül, tudja-e vinni sétálni.

– Én otthon dolgozom, ezért bármikor el tudom vinni. De legjobban azt szereti, ha együtt vagyunk – magyarázza. – Csak így tudtam elhozni az Illatos úti menhelyről.

Igen, a kutya is azt szereti, ha vele vannak. Nemcsak a gyerek. S azon kapom magam, hogy Matyira emlékezek.

– Nekem is volt kutyám, de az télen is kint szaladgált az udvaron. Terelőkutya volt. Egyszer az Óbodrog töltésén meglátott néhány kecskét legelni. Megállt velük szemben, az orrlyuka kitágult, egyet fújt, s a kecskék pillanatok alatt nyájba rendeződtek. Bennünket is összeterelt az udvaron a piros Ladával. Addig szaladt körülöttünk, amíg a kocsi mellé álltunk. Egyszer drótból hurkot állított neki egy szomszéd, mert bosszantotta, hogy a kutya ösvényt vág a vetésében, de kitépte magát, és rohant haza a hurokkal a nyakán, a nyelve már kéken lógott. Nem tűrte a fogságot.

Úgy is halt meg: ment a szerelme után, párzáskor nem látott, nem hallott. Csakhogy a kiszemelt kutyalány a főút másik oldalán lakott, s Matyit elütötte az autó. – Ezt már nem meséltem el a kutyás fiatalembernek.

 

Álmomban egy régi ház udvarán vagyok, filagória, zöld fű, üvegdíszek. Jön szembe velem Matyi, nyalja a kezem, ugrál, majd elszalad balra – a múltba –, és álmomban úgy tudom, hogy ez a fia. Arra ébredek, hogy folyik a könnyem kétoldalt a párnára. Kimegyek a konyhába, alig bírom abbahagyni. S mikor kinyitom a szemem, a tárgyak élesen körvonalazódnak.

Valahol van egy kertem, benne tulipánok, zsenge fű, melybe ösvényeket vág Matyi.