Bancsi Árpád István versei

nem rólam

 

Im memoriam B.Sz. (1964-2014) et K.T. (1989-2014)

 

megyek az úton te már rég előttem
lábad nyomában lépkedek a porban
25 év ennyi van köztünk a 25 nem prímszám
a 25-nek 3 osztója van 1 5 25 a 3 prímszám az 5 is
de ha 187 évet élnék se értenélek
a 187 nem prímszám a 187 osztói 1 11 17 187 a 11 és 17 prímszám
életem nem tiéd sorsod nem enyém
de fáradt megtört elkínzott arcodban
szelíd mosolyodban magamra ismerek

távolról távolabbra szöktél
mondd ki űzött
semminek születtél
magányod kifűzött cipőként sarokba dobva
Ember vagy csillag voltál kihunytál

ki most az óriás és ki a törpe
ki a messijás ki a nincstelen
ha nem élni hát meghalni jöttél a földre
életet úgy mint feloldozást csak a halál adhat

vízjelként lappang sorsunkban a csend

te tudtad azt amit általad én is tudok

25 év ennyi van köztünk a 25 nem prímszám
de másunk nincs
ebbe kapaszkodunk mind
prímszámokként élünk-halunk
oszthatóak csak Eggyel és önmagunkkal vagyunk

a kötés nem szakad

 

 

 

 

#temegen

 

 „Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.”

 

1.

Magányos este

lepedő szívem lépted zaját leste

vártam hogy meglepsz

hogy szívünk újra Egy lesz

egy dobbanásnyi csendre

 

De mint a kutya fetrengve

kínban hiába nem találom
s nem jön sem a megváltó álom

sem a végső

hogy kívánom testedben halálom

álmot látni vágyom

melyben téged látó szemem szótlan kér
csókra hívó ajkam hallgat

Csípőd íve lágyan ring akár a csónak

 

de a vágy hulláma csap hirtelen a köves partnak

 

2.

mint ot felejte t szóköz két elütés között hibás…

 

3.

mint kiömlött kávé vagy pofára ejtett vajas kenyér
egymásra rétegzett foltok a szavak az asztalon

hiába törlöd jóvá már nem teszed
naponként öl észre sem veszed
mert örök egyedül csak a Nyom

 

4.

egymás mellett töltött átaludt szeretkezések elveszett éjjelek

átszeretkezett éjszakák egymásnak fordítunk hátat a szavak helyett

 

  1. Én téged jaj csak a sor közt tudlak már szerelemmel
    szeretni

6.

dob dobban partra dobál ez a tétova óda

dobban a szívhúrt egyre feszíti a vágy ágyékom

görcsbe szorítja a sóhaj az árbócról leng tépett selyem

ó belekaphat a szél még egyszer vagy csak a Semmi

nézd a valóság így hull szét darabokra velem már

végtelen percnyi magánnyal ér fel a most kár értünk

 

7.

mondatainkban csak legalább rendként légy ott még

mert rendben már ó nem lesz soha életem érzem

ezt kérem