Bázeli Eszter Kinga versei

Apály
Azért még minden este megpróbálok imádkozni.
Hogy miért, nem is tudom – talán mert nehéz
elengedni ezt a régi, soha nem látott archoz
fűződő kötődést, mert túlságosan ragaszkodni
próbálok gyerekkorom kinőtt, aggastyánná
szelídült víziójához. Isten megöregedett.
Mint ahogy öregszem én is, sejtelmesen,
alamuszin várakozó titokban, elfelejtve. És
hogyha este belealszom az imámba, hogy csak
reggel dereng vissza, hogy nem is tudom, hol
hagytam abba – az sem lehet véletlen. Mert ki
tudja, úgy igazán kérni talán már elfelejtettem.
Mert amikor még hittem abban, hogy Isten időtlen
és hatalmas játékot játszik velünk, amiben
szükségszerűen, törékeny ráhagyással elmerülünk,
mert a gondviselés ölelésében sem a hitünk,
sem mi magunk meg nem sérülünk, feledhető,
elkerülhetetlen karcolásokat leszámítva –
akkoriban még kérni is tudtam Istentől. Úgy,
ahogy a gyerekek életükben először, pajkos
kuncogással, ügyetlenül tanulnak citálni régi,
nagyszülőktől örökölt imákat. És én hálás
akartam lenni mindazért, amit kaptam, kérni
csak keveset és a legfontosabbat akartam,
így hát arra kértem Istent, tanítson meg
szeretni. Mert azt éreztem, hogy a képesség
bennem van, hogy félelem és kérdés nélkül
áradna a napvilágra, mint a dagállyal magasra
duzzadó víz, ami vidáman, nevető, gyilkos
komédiában szippant maga alá mindent, amerre
az útja elviszi. Házakat, falvakat. És nem
érti, hogyan is árthat, amikor ő csak eggyé
válva a nyár zabolátlan, édes zsongásával,
boldogságában magába ölelte a világot – hisz
csak jót akart. Arra kértem Istent, adjon
bölcs és óvatos féket, hogy ne adjak magamból
önzetlenül osztogatott töredéket se annak,
akit reménykedő, ostoba gyerek módjára, boldog,
hiábavaló hitben egyszerűen félreértek.
Tanítson meg szeretni, tisztán, megérdemelten,
hogy ne is kelljen mást tennem, mint a lábam
átemelnem egyik küszöbről a másikra; anyám
öléből egyszerűen bebújva egy másikba. Amiben
én méltósággal, a gondviselés örök, békés
mosolyában válhatok felnőtté. És hogy valakinek
én legyek az utolsó, a legvégső, öröktől fogva
vágyott menedék. De Isten, hogy, hogy nem –
megöregedett, az imáimból ismerősnek hitt alakja
szép lassan kiveszett, és talán mert a szórakozott
öreg annyi mindent elfelejt – hosszú évek méla
lemondását adta a kezembe, és csak belenevetett
a szemembe, hogy ez a keservesen biztonságos
lemondás alku és békítő feloldás nélkül
legyen az életem. És végül Isten
megmutatta azt is, hogy felnőttem. Mert fel
lehet nőni így is, és végül az ember olyan
dolgokat tud meg magáról, amiket én őszintén
imádkozó koromban soha nem hittem, soha nem
gondoltam – Isten megtanított a csendesen
lappangó, napról napra szórakozottan gyarapodó,
mit se értő, magát se ismerő gyűlöletre. Mint
a víz, ami a dagállyal felduzzad, átlépi a partot,
a kapkodva emelt gátat, és nevető pusztítással
belegörög a világba – hát így gyűlölök én is.
Milyen erős szó ez – hiszen én csak magamba
ölelem a világot. Hadd roskadjon, hadd ússzon
szét lassan alattam – nem is értem, magamon
kívül bárki másnak hogyan is árthattam. Itt
vagyok, és mint a gyerek, titkos kuncogással,
mégis megszeppent komolysággal imára kulcsolom
a kezem. Távolinak és idegennek érzem – de amíg
el nem alszom, újra megszólítalak, öreg Istenem.
Ébressz fel engem. Ne hagyj elaludni, hosszú
évek óta elkopott imámba eszméletlen lázban
belefeledkezni. Acsarkodó, megrugdosott kutya
módjára, aki végleg összetört az emberbe vetett
bizalmában, ezzel a gyűlölettel követelem vissza
érdemtelenül osztogatott töredékeimet. A parttól
messze sodródó hajóból a hánykolódó vízbe szórt
éveimet, és ezt az utolsó pár hónapot, amikor
rájöttem, hogy nincs bennem se megbánás,
se irgalom. Felnőttem, Istenem, pedig mennyire
más akartam lenni – taníts meg újból hozzád
szólni, elképzelt arcodra újra hittel ráborulni,
és mint a víz, a hosszú esők, az áradás után,
az apály megbocsátó zúgásában visszavonulni.

 

Óceán

Azt hiszem, várni már megtanultam jól. Van néhány

finoman csiszolt, együgyű tökéletességig fejlesztett

képességem – csibészes húzásom, ügyeskedő praktikám.

Ez az egyik közülük. Sok mindenkire vártam már.

Volt, aki okot is adott rá – és én úgy vártam, ahogy

a madarak a végtelenben unott eltökéltséggel

szállnak, és miközben alig változik körülöttük valami,

a szél talán néha, és a felhők árnyékai – egyszer

csak eléjük hullik az örök nyár földje és az óceán

partjai. Egyszóval vártam – sokszor, gyakorlott

rutinnal, ismerem a ritmusát, ismerem a fázisait,

hajnali pironkodását, gátlástalan lobogását és

elhasznált, félrelökött álmait. És most téged

várlak. Talán mert ezekben a napokban olyan

hanyagul széthullanak az ég lazán font rostjai,

hogy amikor felnézek, épp ezzel a várakozással

ereszkednek az arcomba a nap szürke, nyirkos

sugarai. Tél van, január, még korán sötétedik,

este a lámpák sárga félhomálya elmossa

a házak körvonalait, nehéz imbolygással kúszik

az utcán annyi céltalan árnyék, és én hazajövök

ide minden este, mert hát hova is menjek – mert

egy kicsit szegény és otthontalan lettem én is

Budapesten. Te tudod, miért vagyok itt. És én

bár mondhatnám, hogy most itt ringatnak

meztelen, napsütötte világomban az óceán

habjai. Ha jössz, úgyis látni fogod, hogy nem

így van. És ki tudja, miért – még szeretném is

elmondani. Várlak. És elképzelem, ha egyszer

tényleg eljössz, lesz-e bátorságom az első

összepillantás után nekilendülni, kitörni a járda

kopogásának fojtott ritmusából, át az úton,

a kopott zebracsíkon, repülni kócos táncban,

páratlan lüktetésben, és partot érni ölelve

a tenger sós örvényében. Hiszen még nem

csináltam ilyet. Utolsó pillanatban, amikor

az útra léptem volna, valami mindig lefékezett.

És most rajtad gyakorolnék. Ha eljössz. Mert

mondtad ugyan, de annyian mondták már.

Könnyű ígéreteket hintve, a port játékosan

az arcomba fújták, én meg, mint a felhergelt

vadászkutya, fújtatva haraptam ki a levegőből

a nyomát. Ha eljössz – ha tényleg jössz. Én

várlak. Ahogy a madarak a végtelenben

unottan vitorláznak, és ha el-elhullik is egy,

megadón csavarodva a tengerbe, hát

Istenem, járulékos veszteség – majd így

ejtem bele magam a tengerbe én is – és már

csak amíg zuhanok, addig fogom várni, hogy

az út túloldalán, még épp csak átszaladok a

zebrán, épp te leszel az örök nyár földje, és a

szép halállal csábító óceán.