Dobay Béla: Komáromi János ébresztése

Gondolatok az író születésének 125. évfordulóján

 

A Magyar Rádió Budapest I. és Budapest II. hullámhosszán 1937. október 7-én, csütörtökön a leghamarabb hozta nyilvánosságra a hírt, hogy hajnali ½ 1-kor, életének 47. és nagyon boldog házasságának 22. évében elhunyt Komáromi János, a népszerű író és hírlapíró, a Magyarság belső munkatársa. Pénteken, október 8-án – többek között – a Pesti Hírlap is tudatta olvasóival a szomorú esetet. „A magyar irodalomnak gyásza van – közölte az újság. Komáromi János író, a Petőfi Társaság és a Kisfaludy Társaság tagja… az Amerikai Úti Szeretetház szanatóriumi osztályán meghalt. (…) Úgyszólván minden munkája nagy és megérdemelt sikert aratott. Olvasói és baráti tábora mély megindulással értesültek Komáromi János halála híréről. Temetése szombaton délelőtt 11 órakor lesz a Kerepesi úti temetőben, a főváros által adományozott díszsírhelyen.” Komáromi János olvasói hitetlenkedve fogadták a hivatalos jelentéseket; korábban nemigen hallották, hogy az író egészségi állapota rossz. A közvélemény az utolsó pillanatig kételkedett a halálhír valódiságában; az emberek nehezen törődtek bele, hogy a népszerű epikus nincs többé. Komáromi János barátai azonban nem áltathatták magukat: tisztában voltak azzal, hogy az író régóta súlyos beteg. (Agykéreggyulladás és vesezsugorodás lépett fel nála). Az ismerősök előtt nem lehetett eltitkolni, hogy 1937 tavaszán-nyarán a Herczog-klinikán még fűztek némi reményt az epikus gyógyulásához, de szeptemberben – az Amerikai úti kórházban – már lemondtak róla az orvosok. (Végül is nagymérvű idegbénulás és agytrombózis pecsételte meg sorsát.)

Komáromi János halála széles körben visszhangot keltett; a temetésen sok százan vettek részt. A végtisztességet annak rendje és módja szerint megadták neki: egyszerű emberek és közéleti személyek, szervezetek és intézmények megbízottai, régi és akkori pataki diákok rótták le kegyeletüket a ravatalozónál. A Pesti Hírlap, amelynek riportere ott volt a helyszínen, vasárnap, 1937. október 10-én be is számolt a temetésről. „Képviseltették magukat (ti. a temetésen) az irodalmi társaságok, megjelentek továbbá dr. Pethő Sándor főszerkesztő vezetésével a Magyarság munkatársai és tisztviselői. A ravatal körül a Hungária Magyar Technikusok Egyesületének Ad Astra csoportja állt sorfalat. Szabolcska László református lelkész gyászbeszéde után Lendvay István a Magyarság szerkesztősége, Rédey Tivadar a Kisfaludy Társaság, Szekula Jenő az Újságíróegyesület és az újságírói intézmények, Tóth Endre a sárospataki öregdiákok, Vályi József a sárospataki fiatal diákok, Dunay Jenő a Magyarság technikai személyzete nevében mondott búcsúbeszédet.”

A gyász hangulatában nemcsak a Pesti Hírlap emlékezett meg Komáromi János haláláról és temetéséről: az országos napi- és hetilapok java része – kisebb-nagyobb mértékben – érzékeltette, hogy az író elvesztésével milyen űr támadt a magyar irodalomban. A vidéki sajtótermékek bizonyos hányada sem fukarkodott a nekrológokban: a híres öregdiák elvesztése méltató-búcsúztató sorok írására késztette a Sárospataki Ifjúsági Közlöny egy-két szerzőjét is. Halász András Komáromi-cikke elég mértéktartó volt: „Művei – állapította meg – az egyszerű emberek életét tárják elénk a maga valóságában. Ő tudott igazán egyszerű emberek életében »lírai melegséggel s epikus nyugalommal« elmerülni. Szemlélődésmódja líraisága mellett is realisztikus, nyelve sokszor naturalisztikus, de sohasem ízléstelen. Egészséges realizmusának és naturalizmusának tisztaságát megőrizte a művésziesre való törekvés.”[1] Szakszon Árpád cikke meglehetősen túlexponáltra, szubjektívra sikerült: „A közönséges halandó szárnyalását megszünteti a halál – fejtegette Komáromival kapcsolatban. Lezuhan és eltűnik. De a költő halála nem lezuhanás és eltűnés, az ő halála még magasabbra szárnyalás, fel az örökkévalóságba. Ha az író meghal, újjászületik. Egy sor betű, melyet egy nép ismer, nagyobb síremlék a piramisoknál, és túléli azokat. Az író örök emléket állít magának és korának.”[2]

Oldalak: 1 2 3 4