Éles Csaba: A természeti és a társadalmi esztétikum példakörei Eötvös József életművében

Eötvös Józsefet – mielőtt még erőteljesen a közélet és a tudományok felé fordult volna, majd azzal párhuzamosan is – egy eredendően mély, általánosan emberi és lélektani, erkölcsi és esztétikai érzékenység jellemezte. Szenzibilitása leírható egyfelől a németekével és a franciákéval rokon kései szentimentalizmusként és kortárs romantikusként; másfelől alkotói, közvetítői és befogadói mentalitásként. Kiemelendő, hogy ez az irodalomtól a politikáig és a politológiáig ívelő-cirkuláló szellemi pálya és világ – mutatis mutandis – több ponton is érdekes és érdemleges hasonlóságokat mutat mindenekelőtt Erdélyi János, illetve Szemere Bertalan gondolkodásával. Eötvös valóban kiemelkedően sokrétű, értékes és időtálló szellemi örökségét születésének (1813. szeptember 3.) kétszázadik évfordulóján több aspektusból is megközelíthetjük, rendszerezhetjük, elemezhetjük és értékelhetjük. Életművét ezúttal esztétikai szempontból „szűrjük meg”, hogy azt méltóképpen megvilágíthassuk. Hol van nagyobb szükség ugyanis a föntebb kiemelt „érzékenységre”, mint az esztétikum, a művészetek világában? Ki tehetné meg ezt termékenyebben, aki egyszerre alkotott költőként, darabszerzőként és főként regényíróként; s mindezek mellett mindig mint esztéta is elmélkedett?

 

A puszta szépségeitől a természeti esztétikum vigasztaló szerepéig

 

Az esztétikum objektíve a természetben jelent meg először, de szubjektíve csak a művészeteket megalkotó és befogadó emberben születhetett meg és tudatosodhatott. Egyrészt azért, mert a művészetek általában véve formálják esztétikai fogékonyságunkat; másrészt azért, mert konkrétan ábrázolják is a természet szépségeit: fenségességét, idilljét vagy tragikumát stb. Sőt, ha a korszellem megköveteli és a mű eszmeisége megengedi, akkor a legnagyobb és a kezüket „a kor ütőerén” tartó művészek társadalmi-politikai jelentőséggel bíró szimbólummá emelik föl a természetet. Különös jelentőségre tett szert ez a Rousseau örökségét hordozó európai romantika és a magyarországi reformfolyamatok korában – tehát a 19. század első felében.

Így áll ez Eötvös József A falu jegyzője című, 1845-ben megjelent kiemelkedő epikai alkotása esetében is. Az már külön a regény szemszögéből szimbolikus, hogy a művet a természeti esztétikum részletesebb leírása keretezi. Vándory Boldizsár, Tiszarét református lelkésze, önmagának is ellentmondva a rész és egész gazdagságának kérdésében, végül az előbbi mellett teszi le a voksát. „A sík, melynek unalmas egyenlősége felett szemeid elfáradnak, közelebbről nézve annyi termékenységet, annyi egyes szépségeket mutat, hogy szinte elfelejted, mennyire szegénynek látszott az egész.” (FJ, 33.o.[1]) A nyitódialógusnak erre a mondatára utal vissza a szerző egyes szám első személyben, regénye záró soraiban. A tengerhez hasonlatos rónaság gyönyörűsége – amelyet nyári nappalokon a délibábok, éjjelente pedig a pásztortüzek tovább színeznek – fölülmúlja Európa legmagasabb hegységét is.

„Ha a nap szürke határod fölött csendesen fölmerül s ragyogó sugárait egész felszíneden akadály nélkül egyszerre elönti, vagy a délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a szomjúzó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyek azt egykor takarták; vagy ha az éj sötét nyugalma borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn itt-ott egy pásztortűz világít, a földön végetlen csend terül el, úgy, hogy a vándor a magas füvön átsuhogó esti szellőt hallhatá, nem tölté-e ily pillanatokban leírhatlan érzemény kebelét? Érzemény, melyet a magas Alpok fönséges csudái közt nem talált, s mely búsabb talán, de nagyszerűebb, mint te nagyszerűebb vagy e föld minden bérceinél, honom korlátlan rónasága, te párja a végetlen tengernek, zöld s határtalan, mint ő, hol a szív szabadabban dobog s szemünk nem talál korlátokat.” (FJ, 740.)

Ez a poétikus próza, jelesül A falu jegyzője három utolsó bekezdése, színvonalában – ha mértékében nem is – méltó szépirodalmi rokona a kortárs Petőfi Sándor természetkultuszának: közelebbről a magyar puszta apoteózisát formába öntő tájköltészetének. Eötvös ezen a téren feltétlenül megközelíti Petőfit, s ez a jelenleginél jóval nagyobb közismertséget érdemel. Ahogy „A természet vadvirága” vagyis Petőfi – mondjuk 1844 júliusa (Az Alföld) és 1848 júniusa (Kiskunság) között – nyelvezetével az igazi magyar rónaságot megteremtette, az a maga nemében természetesen egyedülálló. Azonban ahogyan Eötvös a vármegyei visszaélésekkel és maradisággal szembeszálló regényét befejezi, az Petőfi puszta-verseihez hasonlóan szintén elkötelezett és progresszív – leszámítva a költemények forradalmi élét. Az Eötvös révén láttatott rónaságban a magyar nép ereje és reménye rejlik, viruló jövője rejtőzködik.

„Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást árasszál magad körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel Isten megáldott, még szunnyadoznak, s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsőségedben; de az erő, rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szívem mondja, közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te, szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki e napot elérheti! Boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott.” (FJ, 740–741.)

Térjünk vissza megint a regény elejére, de rárímelés helyett a remény ellenpontozásaként. Abból a bevezető beszélgetésből, amelyből Vándory szavait már átvettük, most Tiszarét falu jegyzőjének sajnálkozását hallhatjuk ki. Tengelyi Jónás még harminc év múltán is földerül, ha Heidelberg környékének hegyeire, szőlőire, várának romjaira visszaemlékezik; de „…ha ezt vidékünk véghetlen unalmasságával összehasonlítom, sírhatnám a sors óriási igazságtalansága felett, mely emberi lényeknek ily sivatagot adhata lakhelyül.” (FJ, 32.) A nép és országa milyenségének és megismerésének párhuzama később a szerző szájából is megismétlődik. „A komorság, mely a magyar népet jellemzi, azonban meggyőződésem szerint, történetén s jelen állásán kívül még vidékünk szomorú jellemének tulajdonítható. Ki az, ki e hon rónáin végigtekintve meg tudná tartani vidámságát? Az őserdő, mely e tájakat talán egykor eltakará, rég kivágatott, s az áthatlan növényfátyol, mellyel e föld szűz testét egykor takarta, az ember fejszéje alatt eltűnt, de helyette csak pusztaságot találunk.” (FJ, 308.) A komor nép és a szomorú rónaság nem szülhet és tükrözhet mást, csak belső és külső lepusztultságot; ahol a remény illuzórikus, s csak a reménytelenség a reális.

Ide kapcsolódik Eötvösnek egy bő másfél évtizeddel későbbi megfigyelése és meggyőződése, hogy egykori őseink, honfitársaink hazaszeretete elsősorban nem a földjéhez, hanem a nemzetéhez való ragaszkodás. Ez az oka, hogy nálunk a lokális vagy – népiesen szólva – az ún. „falutorony patriotizmus alig található”. „A magyar nem földjéhez: ő nemzetéhez ragaszkodik, s ez oka, hogy nálunk a helyi, az úgynevezett falutornyának patriotizmusa alig található; s mégis azon érzelem, mely az egész népet egy nagy egésszé összefűzi, erősebb, mint bármily más európai nemzetnél. Hisz az érzéketlen bércet s rónaságot ki szerethetné úgy, mint az, ki érzelmeit viszonozhatja. Az-e oka ennek, mert keletről jövénk, s miként őseink, más vándor népek módjára, nem egyes helyiségekhez, hanem fajokhoz való ragaszkodásuk által váltak nemzetté: úgy mi is megtartottuk jellemöket és érzéseiket ebben is; vagy talán az, mert a magyar másfél századig török járom alatt görnyedett, s hazájában, melynek felét nemzete s ellenségei bírták, magát otthonosnak nem érezheté, nem tudom, de annyi bizonyos, hogy ezen érzés a mai napig sem változtatta meg természetét, s hogy az egységnek érzete, mely népünk minden osztályait áthatja, s annyi viszály és csapás után a hazát fenntartá, éppen ennek köszönhető.” (NE, 609–610.) Nem elhanyagolható azonban, hogy Eötvös ezt nem közvetlenül jelenti ki, hanem az 1861-ben megjelent Novella című elbeszélésében Szűcs István szájába adja.

Az eddigieket összefoglalandó és részben újból hangsúlyozandó, megállapíthatjuk, hogy ahogyan Eötvös a természetet – jelesül a pusztát – látja és látásmódját kifejezi, az méltó párhuzama a szépprózában Petőfi hasonló világú-témájú poézisének. Előrevetítője és a maga módján hitelesítője is egyrészt annak a népiségnek (nem a népiességnek!), tehát a nép iránti írói és közéleti elkötelezettségnek – nota bene: a néppel való sorsközösség írástudói vállalásának – amelyet majd az eötvösi irodalomszemléletről szóló tanulmányunkban fogunk kifejteni. Másfelől ugyanez a „prolongálás” vonatkozik Eötvösnek a népismeretről, a nemzeti önismeretről, továbbá a hazaszeretetről szóló gondolkodására is. A természeti esztétikumról így bizonyítható be, hogy korántsem valamiféle félreeső kis téma, hanem azt vizsgálván csakhamar közel kerülhetünk elsőrangú társadalmi kérdésekhez.

Eötvös és más szerzők okán, valamint ki-ki a maga tapasztalatai nyomán joggal jelentheti ki, hogy a természet szépségei mintegy „gyógyírként” hatnak lelki szomorúságainkra, fájdalmainkra. A természet esztétikuma tehát vigasztal – ámde hogyan? S előtte még egy kérdés: egyáltalában mi is az a vigasz(talás) mint folyamat? Nem könnyű bárkit is mélyebben megvigasztalni, de még nehezebb önmagunkat. Nagyon pontosan fölismerte ezt néhány évvel korábban (1839–41) Gusztáv, A karthausi főhőse: „…az ember ezer vigasztaló okot talál mindenkinek, csak magának nem.” (KVD, 239.) Ebben segíthet bennünket a természet és a művészetek. Mindkettő alkotás, amelyek továbbmutatnak a legnagyobb és közvetett közös Alkotó, Gondviselő és „tálentumokat” ajándékozó felé – vagyis megint egy másik tanulmányban részletesebben tárgyalandó vallás és hit kérdésköréhez.

Most azonban maradunk még a természeti esztétikum vigasztaló szerepénél, visszatérve a „hogyan” kérdéséhez. Eötvös válaszát bővebben szintén A falu jegyzője két mondatában találhatjuk meg. „A természet bájai nagy bajainkat nem felejtetik el velünk, de elveszik keserűségöket. A szenvedélyes bánat helyett, melyet emberek között vagy szobánkba zárkózva érezénk, szelíd szomorúság tölti lelkünket; úgy látszik, mintha az egész természet részt venne fájdalmunkban, mintha minden csillag sajnálkozva nézne le reánk; a nagy láthatáron körültekintve érezzük egész parányiságunkat, s önszerencsétlenségünk kisebbnek látszik, midőn eszünkbe jut, mily kevés s mily múlékony egész létünk.” (FJ, 727.) A természet vigasztaló ereje azonban nem hatol mélyre, s még múlékony is. Átmenetileg tompítja és enyhíti, ellensúlyozza és föloldja fájdalmunk keserűségét; úgy kicsinyítve le bajainkat, hogy „parányivá” tesz bennünket is.

Eötvösnek az előbb említett „múlékonysággal” kapcsolatos megfigyelése, hogy „…a vigasztalás s nyugalom, melyet a természet szépségeinek köszönünk, nem tart soká…” (MO, 268.), már nem nagy társadalmi, hanem két esztendővel későbbi, talán még kiemelkedőbb történelmi könyvéből való. (Ez az 1847-ben megjelent ún. „Dózsa-regény”, pontos címén a Magyarország 1514-ben.) Szűk száz oldallal előtte azonban – visszaidézve A karthausi szerzőjének artisztikusan szentimentalista stílusát – olyan elismerést kap tőle a természet, melyet még a művészetek is a szó szoros értelmében megirigyelhetnek. Két szép mondatának értelme röviden ugyanis ez: A természet szépsége maradandó – a művészeté viszont múlandó. „A tiszta ég sötétkék ívekben boltozott a táj fölött, csillagok ragyogtak, s a berekben énekhez fogott a csalogány. Azon énekhez, amelynek fájdalmas hangjai a szívnek oly jólesnek, melyet az ember ezredek előtt gyönyörrel hallott, s gyönyörrel fog hallani ezredek után, midőn a művészet legszebb dalai feledékenységbe merültek: mert csak az, mi a természettől jő, marad fenn örökké.” (MO, 177.)

Az ég tehát szép tisztán, de szép lehet felhőkkel telehintve is. Gyönyörködhetünk – írja Eötvös negyedik, még befejezett regényében (A nővérek, 1857) – a felhők „csudálatos formáin s a nap sugáraiban ragyogó szélein”; a felhőkben, amelyek szépek, „de csak a távolban”. (NE, 157–158.) A felhők sok írót leírásra ihlettek már; a legnagyobbak közül gondoljunk csak a Monte Ventoso fennsíkjára fölgyalogló Petrarcára,[2] Goethére (Levelek Svájcból), Lev Tolsztojra (Háború és béke) vagy Hermann Hessére (Peter Camenzind).

Ha a természeti esztétikum eötvösi ábrázolásának primer párhuzamaként utaltunk Petőfi verseire, akkor értelmezését illetően nem odázhatjuk későbbre az Erdélyi Jánosét. Gazdagon kiterjedt filozófiai és esztétikai, irodalomkritikusi és közírói életműve egyedül részünkről legalább két-három tanulmányt, esszét érdemelne. Egyfelől az idő: kétszáz éve, 1814. április 1-jén született – másfelől a tér okán. Élete és munkássága ugyanis, Magyarországon maradva – elsősorban Pest-Buda, de egy kevéssé Debrecen mellett is – számos szálon, hosszú tanuló- és tanári évekkel kötődik Sárospatakhoz.[3] Átformálva a közmondást: amit egy jelentős életművel kapcsolatban megtehetsz egy éppen íródó munka keretei között, azt ne halaszd egy megírandóba. És most itt kínálkozik előttünk ez a „keret”, mert Erdélyi – Eötvös és Petőfi kortársaként, sőt őket még kissé meg is előzve – egyszerre egy költő és egy esztéta már említett érzékenységével mélyen belelátott mind a magyar puszta, mind az észak-németalföldi tenger titkaiba.

Az első akkor történt, amikor Erdélyi János 1842-ben, Debrecenbe igyekezvén, a Hortobágyon kocsizott át. „Az a nagyság, mely a szem előtt feltárul, sőt kimegy annak határaiból, s mintegy a végtelenségbe foly el, lehetetlen, hogy a fenséges érzetét fel ne támassza kebelünkben. … A puszta szépségei nem csörgő patak, nem fülmile csattogása, hanem az a nagy rendetlenség, melyet mintha két viaskodó isten hagyott volna maga után, mindent földig rombolva le.” A második „titoktárás” meg akkor, amikor tudós példaképünk Németországból Amszterdamba utazott. „Ki tengert nem látott – írta haza 1844. augusztus 4-én –, sokkal tartozik szemének, míg azt örökre behúnyná. Szeretném, ha nagyobb volna a hab, vagy tükörsima feleletű a tenger. Amúgy látnám a természet erejét, így annak szelíd gyöngédségét, vagy inkább: látnám a szenvedélyt és a nyugalmat ős alakjában. Szeretnék oly messzire utazni tengeren, hogy megúnjam azt, ekkor talán ki volnának vágyaim elégítve.”[4]

Oldalak: 1 2 3