Éles Csaba: A természeti és a társadalmi esztétikum példakörei Eötvös József életművében

A női szépségtől a szónoklat erejéig

 

A természeti és társadalmi esztétikum széles közérdeklődésre számot tartó határterülete az emberi szépség; mert alapját ugyan az előbbi teremti meg, de „munkáját” az utóbbi fejezi be (kiteljesíti, finomítja stb.). Eötvös ezt a maga érzelmi értelemben is főnemesi módján úgy fejezte ki, hogy Magyarország és Erdély legértékesebb „természeti kincsei” az asszonyok és leányok. (NE, 837–838.) A 19. század első és második harmada bizonyosan az a kor, amikor az emberi szépség ábrázolása és vizsgálata – jórészt – a női szépségre szorítkozik. (Azért akkoriban ábrázolták természetesen a férfiszépséget is; de visszafogottan, a szó szorosabb és átvitt értelmében is csak felöltöztetve.) Előrebocsátandó, hogy Eötvös négy gondolatfutama a női szépségről két könyvében olvasható: az egyik a történelmi (1847), a másik a tíz évvel későbbi nevelési (1857) regénye. A két műben szerepel egy-egy olyan férfi (Ártándi Tamás és Káldory Adorján), akik két-két nő különböző súlypontú (erotikus, szerelmi, erkölcsi, szellemi vagy társadalmi érdekű) vonzásában élik az életüket. Előbbi akaratlanul vagy egyoldalúan „vetélkedő” női párosa Szaleresi Klári és Telegdi Frusina – utóbbié pedig Vámosy Irma és Ormosy Margit. (Ezeknek a sajátos szerelmi háromszögeknek a szereplői – egymást váltogatva – egy irodalmi színház pódiumára is fölkerülhetnének, az anakronizmus ódiuma nélkül.)

„Termete nem vala oly karcsú, mint Frusináé; de ki Klári gömbölyű karjait, e hollófürtök alatt kifehérlő vállat s dagadó keblet látá, melyeket szobrász márványból kerekdedebben sohasem faragott volna ki: az e bájló lény előtt az ideál-szépségről könnyen megfeledkezett. Frusina szemeinek tekintete szelídebb s andalgóbb vala, mint szép vetélytársáé; de benne nem oly eleven lángok égtek, benne fenségesebb, de nem annyi dolgok valának kimondva; képének vonásai szabályosabbak voltak, de a gödörkék, melyeket a szépség angyala Klári piros arcaiba nyomott, s melyekben a férfiszem mintegy örvényekben elmerült, mondhatatlan bájt adának a polgárleány egész ábrázatának – szóval, Klári szépsége inkább szólt az érzékekhez; e karok arra valának alkotva, hogy öleljenek; e duzzadó ajkak, hogy csókoljanak…” (MO, 168.) Így állította egymással szembe a Dózsa-regény szerzője egyfelől az eszményi, a szabályos (Telegdi István leánya) – másfelől az érzéki és éppen ezért szabálytalan (Szaleresi Ambrus lánya) női szépségtípust.

A nővérek már nélkülöz ilyen jellegű összehasonlítást: Eötvös ugyanis kizárólag Irma külső megjelenésére koncentrál. (Mintegy kompenzálásként viszont sokkal többet megtudhatunk Margit belső világáról, gondolati csapongásairól, érzelmi-lelki hullámveréseiről.) „Irma szép vala. Egyike azon szépségeknek, melyeket márvány és ecset vissza nem adhat, mert nem szabályosságuk, hanem az érzés és szenvedély változó kifejezése, éppen az élet az, miben bájló hatalmuk fekszik. – Voltak napok, midőn aki Irmát látá, alig foghatá meg a hatást, melyet az csaknem minden férfira gyakorolt. Első tekintetre legföllebb termete s a sötét haj és szem, mely arcának halványságát még inkább kiemelé, tűntek fel. De ha a beszélgetés véletlenül oly tárgyra fordult, mely őt érdeklé, ha oly valaki lépett a szobába, ki iránt vonzalmat érzett: egy szó, mely szívéhez hatott, egy véletlenül támadt gondolat, s arca egyszerre megváltozott. Mint a tó, melynek tükörén a viruló partok s az ég távol csillagai egy képpé egyesülnek, s melynek sima felszínén a leggyengébb szellő sem lejthet át nyom nélkül: ilyen vala ez arc, szép, főképp azáltal, mit visszaadott, mit kifejezett.” (NE, 173–174.)

Az arc változékonysága – verbális értelemben vett némaságában is – a női szépség vonzerejének egyik alapvető titka. Ez a titokzatosság egyszerre fedeződik föl és fokozódik is beszéd közben; kiegészülve különféle gesztusokkal, a testtartás nonverbális nyelvezetével vagy jelrendszerével. Mindezt nem elegendő csak nézni: érezni is kell. „Vannak asszonyok, kiknél csak szemre van szükségünk, kiknek vonásai, a művészet által a szépség eszményképeként felállított vonaloknak annyira megfelelnek, hogy szépségöket csaknem tudományosan bebizonyíthatjuk; Irma azok közé tartozott, kiknek szépségét nemcsak látni, de érezni kell, de kik éppen azért mindenkire nagyobb hatást tesznek. Ki vele csak találkozott, hidegen maradhatott; ki vele beszélt, az csaknem kivétel nélkül bevallá, hogy soha érdekesebb nőt nem látott.” (NE, 174.) Természetesen korántsem mellékes, hogy az a beszélgetés közömbös kérdésekről szenvtelenül folyik – avagy szenvedélyesség bujkál, vonzódás vibrál benne. Ezen a ponton Eötvös végre kimondja a női szépséggel kapcsolatban legfőbb következtetését. A nőnek egész szépsége csak a szerelem által nyilvánul. „Ó, a keleti közmondás, hogy Zulejka szépségét csak Juszuf szemeivel láthatni, nagy igazságot mond ki. A nőnek egész szépsége csak a szerelem által nyilvánul. Mint a virágzó fa, melyet a vész megingat, egész körét messze elborítja virágaival: úgy a szépség gazdag kincseit, melyeket a természet a nőnek adott, csak az ismeri egészen, ki őt a szenvedély pillanataiban láthatta.” (NE, 174.)

Mielőtt továbbvinnénk gondolatmenetünket, maradjunk még egy kissé általában az arc filozófiai problémájánál. Ismert Hegelnek – mint a racionalista világszemlélet legrendszerezettebb gondolkodójának – azon híres tézise, amely szerint: Aki ésszerűen néz a világra, arra a világ is ésszerűen néz vissza. A falu jegyzője című regénynek is van egy toposza Vándory Boldizsár közvetítésével, amelynek teljesen hasonló a logikai menete: Aki derűsen néz a világra, arra a világ is derűsen néz vissza. Következtetésünket kontrollálandó, idézzük ide azonban Eötvös szavait is. „Ki a jelennek jó oldalát föl tudja találni, múltjában is elég olyasra fog akadni, mi őt vidám életnézetében megerősíti. Annak, ki vidám arccal néz az élet folyójára, sima tükörén vidám arc mosolyg elébe, s a föld minden helyén öröm hangzik vissza bérceiről, ha örömhangokat küldél feléjök.” (FJ, 33.)

Eötvös az emberi arc kapcsán is bizonyságát adja, hogy függetlenül és humanista módon gondolkozó szabad szellem. Elutasítja ugyanis – már megjelenésének korában – a még sokáig divatos frenológiát (Gall) és a vele rokon arcmorfológiát (Lavater) – helyettük az empatikus lélektani fiziognómiát preferálva. „Nem vagyok barátja Lavater tanának, sőt midőn e világon annyi ok van, mi az embert embertársai ellen igazságtalanná teszi, szinte félek e tudománytól, mely bizonyos alakú orrt, szemet vagy szájt egyes rossz tulajdonságok bizonyos jelének hirdetve, a szerencsétlent, kinek a természettől épp ily alakú arcvonalak jutottak, minden vétke nélkül az emberek gyanúskodásainak teszi ki; de van valami az emberi arc kifejezésében mégis, egy leírhatatlan, de mindenikünkre egyiránt ható kifejezés, mi bizodalomra vonz, vagy visszataszít, szeretetet vagy borzalmat gerjeszt már első tekintetre is.” (FJ, 225.)

Az esztétikai befogadás élményvilágairól szóló könyvünk[5] utolsó előtti fejezetében a társadalmi esztétikummal vagy a mindennapi élet szépségeinek megnyilvánulásaival foglalkoztunk. A problémakör gyakorlatilag olyannyira szerteágazóan parttalan, hogy ez a rész csak különböző elemek laza láncolataként jelenhetett meg. A gondolati építkezés egyik „mozaikja” az a szónoklat, amelynek máig mintaadó aranykora Magyarországon – legalábbis módszertani értelemben – a 19. század második negyedének reformfolyamata. Különösen az az 1840-es évtized, amikor Széchenyi István – politikai nézetkülönbségeik ellenére – elismerően szólt Kossuthról; amikor Hector Berlioz – magyar nyelvünket nem értő francia létére – csodálattal írt Deákról.

Közéleti pályafutása során (1839-től 1870-ig) Eötvös József is számos lényeglátó és gondolatgazdag, kiválóan megkomponált és nagyhatású szónoklatot (politikai, ünnepi és emlékbeszédet) tartott. Értő fülekkel bíró kortárs hallgatói és méltatói a legnagyobbakhoz – sőt esetenként föléjük is – emelték Eötvöst, a szónokot. Gyulai Pál és Toldy Ferenc, Lónyay Menyhért és Csengery Antal azért tehették ezt, mert beszédeiből kihallották a kiemelkedő költőt és írót, a közéleti személyiséget és a gondolkodót. Azt a filozófiai szintű nagy bölcselőt, akinek témaköreire különböző tanulmányokkal-esszékkel kívánunk visszatérni; ám akit most mint a szónoklat esztétáját, a retorika teoretikusát szeretnénk fölmutatni.

Eötvös szemében a 19. század egyszerre az egyesülés és a szabadság korszaka (1865, AP, 608.); és szépsége ezeknek, különösen pedig „a szabadság következménye” (1870, AP, 789.). Ha ez így van, akkor ez a kor megköveteli, a szabadság pedig megérdemli, hogy érvényesülése érdekében szép és tartalmas szónoklatokat tartsanak. Olyanokat tehát, amelyek megfelelő tartalmú és formájú válaszokat adnak a közérdekűen aktuális kérdésekre. A magyar nemzeti újjászületés és szellemi szabadság első nagy élharcosa – Kazinczyt követően – Kölcsey Ferenc. Az a Kölcsey, akit Eötvös – még Széchenyit megelőzően – iránymutató eszményképének, tanítómesterének tekintett (de mások is, például az emlékirataiban Pulszky Ferenc[6]). Akiről A falu jegyzője című, 1845-ben megjelent társadalmi regényében megformálta a hajlíthatatlan erkölcsi tartású Völgyesy alakját; s akiről 1839-ben megtartotta első, evokatív erejű, sistergően sikeres, sokáig emlegetett emlékbeszédét.

Ebben szerepel néhány olyan sor, amely mélyen rávilágít Kölcsey szónoki hatásának-erejének titkára. Ha az országgyűlési követ „szavánál kebletek megindult, ha beszéde előbb nyugodt tisztaságban haladva, mindig hangosabb s erősebb hullámokban áradt el, míg végre mint a bérci folyam, mely szikláról sziklára rohanva minden ellenállást legyőz, szíveteket ellentállhatlanul magával ragadá: erős, ellentállhatlan meggyőződése vala az, mi szónoklatának e varázshatalmát adá. (…) Kölcsey bízott a jövőben, s éppen mert bízott, mert szavát soha hiúság vagy nagyravágyás, hanem mindig a legtisztább honszeretet s meggyőződés hangoztatá, azért vala oly erős, oly ellenállhatatlan e szó.” (AP, 74.)

Kölcsey-emlékbeszédét követően negyedszázaddal, 1864-ben Eötvös Kazinczy Gábort is méltatta mint szónokot. Rámutatott a Kisfaludy Társaság alig egy évvel korábban elhunyt tagja fölszólalásainak lényegére. Hallgatóságából „mindenkit egyiránt elragadott, mert minden szó kedélyének mélyéből eredt, mert minden gondolat csak szívének meggyőződését fejezte ki, s szónoklata magában egyesíté mindazt, mi ellenállhatlan hatást gyakorol mindenikünkre, magas eszméket és nemes érzéseket…” (AP, 320.)

Eötvös 1839-ben előrevetítette, hogy olyan szónokká szeretne válni, mint Kölcsey; 1864-ben pedig – Kazinczy Gáborról szólván – önmaga beszédeit is jellemezte közvetve. A kiemelkedő szónokot nem elsősorban eszköztára (szókincse, szerkesztési tehetsége, hangtechnikája, gesztusai stb.), hanem eszmei értékei (meggyőződése, elvhűsége, szilárd hite stb.) teszik igazán emlékezetessé és maradandóan mintaszerűvé. Ez utóbbi értékek azok, amelyek még bizonyos mértékű „modorosságot” is megengednek neki. Ezért meri Eötvös példaképül ajánlani Catót a politikai retorika terén: nála Karthágó lerombolása volt – nálunk (1866-ban) az alkotmány helyreállítása legyen a beszédek mindig visszatérő refrénje. (AP, 637.)

Két évvel később Eötvös egy szemléletes metaforában találta meg „szónoklattanának” tömör összegzését. A jó szónoklat eszerint olyan, mint a tűz: egyszerre izzít föl (azaz lelkesít) és világosít meg (tehát megindokolva, kételyeket kizárva mutat utat). De azért ne hagyjuk szó szerint sem idézetlenül szerzőnk 1868-ban papírra vetett, aforisztikus gondolatát. „Minden szónoklat csak akkor jó, ha azt tűzhez hasonlítjuk, mely midőn melegít, egyszersmind világosságot terjeszt.” (VG, 749.) Régóta munkálhatott kétszáz éves ünnepeltünkben a hatásos szónoklatnak ez a „tüzesen izzó” hasonlata. Bő húsz évvel korábban ugyanis a következő metaforás mondattal jellemezte Mészáros Lőrinc Rákos mezején megtartott beszédét. „Mint az olvasztókemence megnyitásával az olvadott érc: úgy ömlött el a beszéd e lángoló kebel mélyéből, nemcsak magával ragadva, de lángokba borítva mindent maga körül.” (MO, 357.) Ugyanebben a könyvében, száz oldallal előbb nyilvánítja ki a Völgyesyre, illetőleg Kölcseyre emlékeztető reményteljes meggyőződését, miszerint a „nemesebb érzemény, mely több emberek jelenlétében mondatott ki, mindég hatással van a hallgatókra; egyeseknek rossz szándékai, szenvedélyeink s néha szerencsétlen körülmények e hatást sokszor eredménytelenekké teszik; de a nemesebb érzemény, melyet Isten minden emberi kebelbe teremtett, nem engedi, hogy a jobbak szavai legalább első pillanatban meg ne hallgattassanak…” (MO, 255.)

Egy nagyszerű szónoklat szinte csodatételekre képes, de dőreség lenne nem érzékelni a korlátait. Egy megfelelően elmondott beszéd fölszítja, és le is tudja lohasztani ugyan a sokaság indulatait; ám csak akkor, ha abból saját rejtettebb és erősebb érdekeinek szószólóját hallja ki. Mészáros Lőrinc, a Temesvár alatti táborozás végén, „elkövetett mindent, hogy lecsillapítsa e vészt, de máskor oly hatalmas szava nyom nélkül hangzott most el a sokaság fölött, mely, ha keblében valamely érzemény rejlik, mint Kapisztrán példája mutatja, ha a szónok idegen nyelven mondja is el beszédét, lelkesedésre fakad, s egy Demosthenesnek ellentáll, ha szónoklatában nem saját érzelmeinek igazolását találja. Vészek között a szó messze hat, de csak azon irányban, melyben azt a vihar magával viszi, ellene nem.” (MO, 608–609.) Mindezekhez hozzácsatolható még egy-egy mellékesebb adalék a szónok elfogultságával, és a szónoki tehetség társasági „csapdájával” kapcsolatban. (NE, 79. és 808.)

Oldalak: 1 2 3