Enghy Sándor: Zsidó szellemtörténeti kalandozások

Josephus della Reyna megkísértése” az újabb fejezet. A „jámbor kabbalista” tudománya tulajdonképpen az ősatyákig nyúlik vissza, akik mint Ábrahám is, isteni kijelentés alapján értelmezték a világot. A mi kabbalistánk a történet szerint Madridban élt, 1470 körül, amikoris az év „tavaszán” megjelenik neki Számáel, a pokol fejedelme, akit megláncol. Találkozásukat megzavarja Lilith, a „csábító démon, gyönyörű, égi tűzből alkotott nő”, aki az isteni kijelentés hagyományozott magyarázatának anyagát, a Kabbalát akarta tanulni a „jámbor kabbalista” mestertől. A találkozásból szerelmes mámor lesz és közben a megkötözött Ördög tömjént eszik, visszanyeri erejét, s megszökik. A mi kabbalistánk erre csalódottan a tengerbe veti magát. Josephus della Reyna felriad álmából. Az egész csak álom volt, de míg azon gondolkodik, egyszer csak Lilith áll meg előtte. Nyilván valamiért megszületett ez az írás. Ki mit olvas ki belőle. Nekem annyi is elég, hogy a legnagyobb tudomány emberét, ha az isteni kijelentéssel konfrontálódik, nem relativizálja semmi. Ami álmaiból valósággá lesz, az a kevés is megéri a fáradságot. De a kevésnél sokkal több az értelmezés útján felkínált gazdagság.

A „Vonzások és városok” fejezet helyszíne látszólag Cfát, „a Genezáreti tó fölött”. Akik erre a vidékre menekülnek „az Ibériai félszigetről”, mindent kékre festenek, „hogy az életvize, életege minden-kékje elriassza, távoltartsa a halál angyalát”. Az emberek itt az „Írást” kutatják, hogy megtalálják „a dolgok értelmét”. Itt „az első kabbalisták” visszavonultan adták át magukat a kijenetés tanulmányozásának, s miközben beszűkült számukra a kűlső világ, a belső, az ismeretek világa kitágult, „egyre szabadabb és fényesebb köröket vetve”. Rabbi Josef Caro története is itt indul. A „látás és látomás” embere volt ő. „Vele párba állítva” ismerjük meg „Salomo Molko, a vértanú” alakját. Josef Caro szava „egy emberöltőn át minden vitás, tudós kérdésben” döntő volt, Salomo Molko a pápával próbálkozik Rómában, meg akarja őt győzni arról, hogy „kívánatos” lenne a „zsidóság és kereszténység” egyesítése. „A későbbi Salomo Molko” lisszaboni, úgy hívják először: Diego Pires, „maránnus”, „újkeresztény” család sarja, aki „a legfelsőbb bíróság hivatalnoka lett”. Tudta „magáról, hogy születése szerint zsidó”. Őt nem kellett leleplezni zsidó gyökerei miatt, mint ahogy ez más korokban sokakkal megtörtént. Ismerte múltját, ugyanakkor „kiragasztja a szobája falára az első keresztények kőbe vésett keresztjeinek a képét”. Ezek a jelképek azt üzenték számára, hogy „bújjunk ki az álruhából”. Csakhamar Spanyolországban máglyára hurcolják azokat, akik hiába keresztelkedtek ki a zsidóságból, megvádolják őket „titkos judaizálással”. Beindul az inkvizíció. A portugál zsidók csak reménykedni tudnak, hogy a határ gátat szab a szörnyűségnek és sokan „még görcsösebben próbálnának belesimulni befogadó környezetükbe”. Mások viszont „a szív csökönyösei” kitörnek a biztonságot jelentő keretekből, és megteszik visszafelé a „damaszkuszi utat”. Diego Pires az elsők között lépett erre az útra. Először két embertípusban látjuk a kettősséget, a tudományban és a gyakorlatban, mondjuk így, majd magában az emberi szívben, harcaival együtt. Az emberben, aki már a madarak színe kapcsán is csak hitén tud gondolkodni, hogy az fehér vagy fekete, igaz vagy hamis, maga pedig hithű vagy hitehagyott, köztes és változó, mindenhova vagy sehova nem tartozó? Álom és jövőt sejtető madárlövések, angyali jelenés, könyv lángja nyit ablakot a történelemre, miután megismerjük Lisszabonban Reubenit, a zsidó herceget, aki azzal volt elfoglalva, „hogy bejelentse a Messiás közeli érkeztét”. A probléma csak az volt, hogy Reubeni Messiás eljövetelére vonatkozó dátuma egyezett azzal a dátummal, melyet Diego Pires tudott meg a lángokból látomásában, s ezt el is mondta neki. A bátor Messiás hirdető megdöbbenti, annyira, hogy nevet változtat, így lesz Diego Piresből Salomo Molko. Livornóban találkozik, már rajongóként, Rabbi Caroval, akinek elmeséli történetét a lángokról. Közben jönnek hírek „már Portugáliából is” emberek megégetéséről, kínzásáról. Caro Cfátba indul, Molkót is hívja a könyvek és tudósok biztonságába, de Molkót nem engedi küldetéstudata. Rómába megy, ahol látomásban megtudja születésnapján bekövetkező halála és a Messiás eljövetelének egy napra eső dátumának hírét, sőt a maga messiási küldetését is megismeri. Elmegy Kelemen pápához, aki nem érti miért kellene neki „az apostolok eredendő hitére” térnie? Születésnapján mérgezik meg egy Velencéből kapott borral, mert nem tűrik „mesiási látomásait”. Rómát és Portugáliát katasztrófa sújtja az angyal szava szerint. Kelemen pápa elismeri őt, mint aki „az Úr felkentje”, ő pedig hirdeti a Messiás római eljövetelét. A pápától viszik a máglyára, de a pápa kicseréli egy nyomorultra kivégzése előtt. Molkó megszabadul a „tűzhalálból” és eldönti, hogy Cfátba megy, de közben Mantuában megégetik eretnekként, mikor „a város a császárt ünnepelte”. Később „Cfátban tűnt fel szellemalakja”. Caro megpróbál vele, szellemével találkozni, hátha megbocsátana neki, de csak egy hangot hall: „Megváltás nincs. Legföljebb csendes építkezés, ha van.” Kár lenne mindenkinek szájába rágni az üzenetet, mely valahogy az építkezés irányába sodorna. A sok automatikusnak hitt megváltói szándék helyett, mely vallási ideológiák közepette veszi el az ember felelősségét, döntési szabadságát a jó győzelméért. A küldetéstudatunk tisztázásához van szükségünk a történetre, melynek szálai összeérnek. A miéink ugyan miért ne érnének össze, hiszen még mindig a jó győzelméért folyik a harc belső kettősségben, emberben, emberpárban.

A szív csökönyösei” „élettöredékek” gyűjteménye. Az egyik ilyen hőse Gabriel Acosta, aki portugáliai katolikus családban születik. Zsidó származása nem bélyegzi meg, jogi tanulmányai után „a káptalan kincstárnoka lesz”. Felfedezi, művelt ember lévén, belül érezvén különleges voltát, elszigetelődve, gyakorta könyvtárat járván, a Biblia mellett a Kabbalát és irodalmát. Megélve „a lélek forradalmát”, szépnek ígérkező karrierjének hátat fordítva, megtérőként kéri felvételét az amszerdami közösség vezetőjétől a zsidó közösségbe. Így menekül meg az inkvizíciótól. Abraham Miguel Cardozo madridi születésű orvos. Róla, a kabbalistáról szól a következő töredék. Abraham Miguel Cardozonak van egy orvos bátyja, Fernando. Miguelt metéltfarkúnak titulálják egy beszélgetésben, s amikor ezt bátyjával megtárgyalják, Fernando kiböki, hogy apjukat egyébként „megégették volna”. A történet lényege, hogy mindkét testvér „visszatér az ősi hithez,” és Livornóból kap ajánlatot. Közben az első töredék hőse „felveszi az Uriel nevet”, de nem találja helyét, hiányzik korábbi élete. Az „üresfejű farizeuskodás” a gondja testvérei között. A szabadság levegőjét hiányolja, és „új bilincseket” nem akar. Velence lesz otthona. Livornóban Fernando is „nevet cserél: felveszi az Izsákot”, Miguel csak Ábrahám nevét teszi a magáé elé kötőjellel kapcsolva össze a régit és az újat. Közben erősen foglalkozik a Kabbalával, s „egy rabbi lányát veszi feleségül”. Tűzesetek hírére megy el Tripoliból. Személyiségéből tűz árad – mondják – körülötte. Ahol megfordul, tűz keletkezik. Ott is, ahol vásárol. Megszereti Reonát, mire testvére felháborodik, hogy két nője van. „Saját esküvőjét ő maga celebrélta”. Kiközösítik, de mégis Velencében marad. Hazugnak tarja azt a világot, melyben nem lehet valakinek két felesége. Hitt a maga igazában, a Messiásról álmodott, aki „a velencei Szent Márk térre” jött. Heródes és Heródiás alakja megelevenedik a képeken, ők a házasságtörők „bűnbánó könnyeket hullatnak”. Noé alakja sem hiányozhat a Teremtő embermentő szándékával. Talán véletlen lenne a „három királyok” látomása? Számomra nem. Ez már a karácsonyi kegyelem magaslata, a megújulással, a feltámadott galamb” képével. Még Salome is a Messiás fogadására siet. Csak a velenceiek nem vesznek észre semmit. Mindez Abraham Miguel kiváltsága csupán. Ragadozók elől menekülve Éva szobrának rá zuhanó fügefalevele ébreszti fel az álomból. Saul Morteria a gyülekezet vezetője celebrálta számára a megbocsátás rítusát. Neki, aki a szívére hallgatott csupán, tulajdonképpen az életet kellett megbocsátani, hogy élt. Az imaházban lett igazán megvetetté, amikor másoknak megengedte, „hogy átlépjenek rajta”. Mert hát ez volt a rítus: átlépni a bűnbánó fekvő alakján. Csakhát gyorsan magára hagyták azok, akik átléptek rajta. Vajon mi vezet oda, hogy a hamis messiás evangélistája szerepét is vállalja nyugtalan lelke? Hiszen ő csak „majom…a majmok között”. Aki megbélyegzi az embert, csak mert vállalja önmagát, átlép rajta. Maga is majmolója a világnak. Mások után jár kitaposott utakat. Na és az ember? Neki ne járna a megbocsátás, ha valóban ember? Lehet, hogy csak ezek az élettöredékek is összeakarják szedni és illeszteni bennünk azt, ami még ha töredéksen is, de emberi maradt.

Talán a legnehezebb összefoglalni a könyv utolsó fejezetét. Ennek címe: „A Rabbi cipője”. Ennek anyaga széljegyzeteket tartalmaz „haszid történetekhez”. A téma nagyon hálás, hiszen a haszidok (hű, jámbor, kegyes) mozgalma a tizennyolcadik század kelet-európai terméke. A kor kegyesei megelégelték a törvénytudók szigorú vallásosságát és egyszerűen mindenki számára elérhetővé tették oldottabb formában a hit üzenetét. Országunkban éppen a Hegyalján voltak ők kedveltek. A sátoraljai csodarabbihoz még Kossuth Lajost is elvitte Monokról édesanyja, akiről orvosai lemondtak. Az első igazán nagy haszid rabbi szerencsi születésű. A tanult tudósokkal szemben a haszidok a Tóra tanulmányozása mellett az egész életet alkalmasnak tartották arra, hogy Istenhez közel kerüljön az ember, mindenen keresztül, amit éppen tesz és gondol. Mozgalmukat Martin Buber munkásságán keresztül ismerjük, alapítójuk Baal Shem Tov, nevének rövidítése: best, a legjobb.

A történeteket olvasva a szöveg eredeti értelme jut eszembe, a text, ami a textília alapja. Jellemzője az anyag színe, ami a fonákja felől nézve nem ismerhető fel. Mint a terítő esetében. A haszidok történetei nem kidolgozottak, sokszor éppen a poénjuk hiányzik és éppen ebben különböznek egyéb műfajoktól, anekdótáktól, meséktől, történetektől. Gondolkodni kell rajtuk, jobban, mint az egyébként szokásos. Talán a szerző dédapjától örökölhette ezt a témafeldolgozást, akit Rabbi Saulként ismerünk meg. Nem tudom, de nagyon jól áll neki. Nekem teljesen hitelessé teszi írását az egyik rabbi szava: „Sohasem fordult elő velem, hogy valaki megleckéztessen. Csak egyszer. És az is egy nő volt.” Nem megleckézetetésem ez az egész írás, de elgondolkodtat azon, hogy mennyire vagyunk ott a szóban mi, akik beszélünk. Mert a dédapáról azt olvassuk, hogy ugyan „már nem ismerhette személyesen a Mestert, csak sokat emlegette, szegről-végről, valahogy de mivel szerette és mesélte a történetet – hát megtörtént vele magával is.” Ez a szó varázsa a történetekben és ez a velünk való megtörténés teszi vonzóvá a mondottakat minden és semmi átjáróiban, az én-te-mi összekapcsolódásának energiatöbbletében, analógiák és különbözőségek területén. Mindenhol, ahol esélye van a boldogságnak. Mert erre bátorítanak, erősítenek a történések a csenddel, a cipő bekötésének mikéntjében megjelenő részleteséggel. Mert hát ez az a sokkal több, ami nem egyszerűen csak a részletek összege. Ehhez a sokkal többhöz mi is kellünk. Az olvasó döntése, életérzése, életértékelése történésről történésre. Egy-egy haszid történet ezen az úton csak a pillanat diagnózisa, melyre a tudatos gyógyuláshoz és gyógyításhoz nélkülözhetetlenül szüksége is van az embernek. Hát erre is jók ezek a széljegyzetek. Az összevisszaság fonákságának másik oldalán megrajzolják az élhető élet körvonalait, megmutatva annak járható útjait.

 



* Hankiss Ágnes: A szív csökönyösei. Zsidó szellemtörténeti írások. Hamvas Intézet, Budapest, 2015. ISBN 978-615-5364-12-9

Oldalak: 1 2