Farkas Gábor versei

Hibátlan csillag alatt fekszel

 

                                  A CF osztályon

 

Oda útra vettem csak jegyet,

de a mozgólépcsőn fölfelé –

ahogy rám vetült a mennyezet –

eszembe jutott, hogy jönnék még,

és hiába vonszolt a lépcső,

ez a gondolat nem engedett

felemelkedni a peronról.

 

Olyan ritmusa lett a hangnak,

amilyen az önvádnak lehet,

mikor buzogányként dörömböl

az elnyomott lelkiismeret.

 

Mert viszolyogtam sebeidtől,

csak óvatosan érintettem.

Egyszerre hívtál, taszítottál:

a másiktól függtünk mindketten.

 

A vonatról küldtem sms-t

(mintha valamit jelentene),

tudod, amolyan szokványosat:

„reggel érkezem, a hűtőben

hagytam ezt-azt, az inhalátort

se felejtsd, egyél-igyál, ne várj.”

 

És tényleg nem vártál semmire,

és én se értem vissza reggel.

Azonosultam az önváddal,

te pedig az emlékezettel.

 

Újra úton. Vagy inkább mindig:

el tőled, aztán vissza hozzád.

Fibrózisod áthangolódik

a karcolatok ritmusává.

 

A kattogó sínek moraja,

a vas azóta sem hagy nyugton.

Egymástól már sehol sem vagyunk.

 

Szűröd a mindenségből

hatvanöt maroknyi levegőd,

de kicsúszik ujjaid közül.

Meghatároz a cisztás élet,

és meghatározottságodból

nem tudlak, pedig mentenélek.

 

Hibátlan csillag alatt fekszel

önmagadra éhező testtel.

 

 

 

Vers a versről

 

Látok egy szoknyát –

nem, nem – inkább:

gondolok egy szoknyára.

Vagy:

a nőre a szoknyában.

 

A szél fújta redők

a ritmus.

 

A mosoly az arcon

a rím.

 

És minden rám vetett tekintet

egy-egy

félreértett metafóra.

 

 

 

Credo nélkül

 

mindig úgy voltam vele

hogy a Credo-t csak mondom

gépiesen a misén

a többiek után

mégis tudom szavait

nem kellett soha

még diákként sem bemagolnom

egyszerűen tudtam mert

sokat kellett mondani

 

ma már nem tudok

hibátlanul imádkozni

kikoptam a templomból

felejtek

 

felejtem pontról-pontra

a liturgiát

a pap szavaira adandó

tanult válaszokat

 

Credo nélkül hiszek

vagy csak állítom hogy –