Fazekas Csaba: Sorsok, pályák, históriák

Miklós Péter tudomány- és irodalomtörténeti tanulmányai

A 2009. évi Radnóti-centenárium remek alkalmat adott arra, hogy a költő életművének egyes szakaszairól méltó megemlékezések, tartalmas feldolgozások szülessenek (ezek közül is kiemelendő Ferencz Győző: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Osiris Kiadó, Budapest, 2009). Szeged, mint Radnóti életének meghatározó helyszíne alaposan kivette a részét a költő emlékének ápolásából, a városban élő fiatal történész, Miklós Péter közelmúltban közzétett tanulmánykötete pedig megerősíthette az évfordulót figyelemmel kísérő kívülálló benyomásait. Tehát szó sincs arról, hogy valamiféle „évfordulós kényszer” hatását kellene keresnünk a Radnótival kapcsolatos tudományos konferenciák illetve az azok anyagát közzétevő kötetek kapcsán (vö. pl. „Surranva kell most élned itt”. Tanulmányok Radnóti Miklósról és költészetéről. Szerk.: Miklós Péter. Radnóti Szegedi Öröksége Alapítvány, Szeged, 2009.; „Mert annyit érek én, amennyit ér a szó”. Szegedi Radnóti-konferenciák. Szerk.: Olasz Sándor – Zelena András. SZTE BTK, Szeged, 2009). Miklós Péter tanulmányainak reprezentatív válogatása folytatja utóbbiak sorát, jelezve, hogy Radnóti szegedi éveinek kérdése az irodalomtörténet-írás kiemelt érdeklődéssel kísért, valóban nagy fontosságú területe, a centenáriumtól függetlenül is. Reményeink szerint a kutatások illetve az azokat reprezentáló Radnóti-közlemények a továbbiakban is szép számmal kerülnek ki a szegedi értelmiség műhelyeiből, például a témával sokoldalúan foglalkozó Miklós Péter munkája nyomán.

A kötet előszavát jegyző Pomogáts Béla szellemesen ír Szegedről, a „költők és tudósok városáról”, sorai mögött pedig annak kutatását fedezhetjük fel, hogy mi is okozta a dél-alföldi város olyan kiemelt szerepét a magyarországi művelődéstörténetben. Kétségtelen ugyanis, hogy Szeged az „átlagosnál” gyakrabban bukkan fel a kultúrával, tudománnyal, szépirodalommal foglalkozó tankönyveinkben, tanulmányainkban. A kötet kapcsán ez gondolkodtatja el elsősorban olvasóját: van-e valami Szeged „levegőjében”, ami oda vonzotta és alkotásra inspirálta Juhász Gyula, József Attila, Szent-Györgyi Albert és mások nemzedékét. Ha nem is kell (és bizonyára nem is érdemes) efféle „genius loci” után kutakodni, az kétségtelen, hogy a két világháború között különleges miliő alakult ki (pontosabban: a szereplők által alakíttatott ki) Szegeden. Ennek paradox módon különös inspiráló erőt adott a Trianon következtében Kolozsvárról Szegedre költöztetett egyetem és annak szellemi-kulturális környezete.

A kötet Miklós Péter 13 tanulmányát közli, amelyek közül három itt jelenik meg először, a többi helyi kulturális lapok (Szeged, Bölcső), valamint egyéb kiadványok hasábjain már napvilágot látott. Így egységes kötetté szerkesztve azonban nemcsak azt érhette el a szerző, hogy kutatási eredményei kevésbé legyenek kitéve a feledés veszélyének (legyünk őszinték, a kisebb publicitású lapok esetében ez a lehetőség fokozottabb), hanem azt is, hogy egyfajta komplex képet alkothassunk Radnótiról és a korabeli Szegedről. Ez utóbbi teszi Miklós Péter írásait különösen izgalmasakká. Ugyanis csupán öt olyan közlemény szerepel a kötetben, amelyek szorosan Radnótihoz kapcsolódnak, életrajzának fehér foltjait igyekeznek eltüntetni, az irodalomtörténet-írást újabb adalékokkal gazdagítani. Radnóti-rajongóknak is bőven szolgál újdonságokkal a költő szegedi éveit áttekintő húsz oldalas tanulmány, a névváltozatainak használatát tárgyaló, illetve különösen a Radnóti és Sík Sándor kapcsolatát bemutató közlemény. Utóbbi aprólékosan ábrázolja a tanítvány és a professzor viszonyát, különös tekintettel arra, hogy mindkettőjüknek fel kellett dolgozni azt a – Radnóti szavaival – közös „életproblémát”, amely zsidó származásukhoz kapcsolódott. Naplójegyzeteik kísérteties hasonlóságot mutatnak, soraik mögött egy egész nemzedék – Miklós Péter szavaival – „szinte kényszeres” magyarázkodása áll, amely a származást és a magyarsághoz való ragaszkodást egyeztette össze önnön egyéniségében. A szerző pontosan mutat rá arra a fontos körülményre, hogy mindkettőjük számára az asszimilációs közeget egyszerre teremtette meg a katolikus vallás illetve a szellemi (tudományos illetve irodalmi) életbe való integrálódás. A további két Radnóti-dolgozatában a szerző a költőnek a szegedi Dugonics Társasággal való kapcsolatát, valamint József Attilához és a kevésbé ismert, ám szegedi éveiben jelentős költő-társhoz, Perkátai Lászlóhoz fűződő viszonyát mutatja be.

Miklós Péter további tanulmányai jórészt a szegedi univerzitás egyes kérdéseivel foglalkozó egyetemtörténeti dolgozatok. Nemcsak önmagukban kiváló és alapos írások, hanem valóban elvezetik az olvasót a harmincas évek szegedi szellemi életébe, megidézik és megértetik, milyen körülmények között élt és dolgozott Radnóti, milyen hatások formálták költői pályafutását. A Kolozsvárról áttelepült egyetem első évtizedeinek áttekintése mellett különösen izgalmasak a Klebelsberg Kunó kultuszminiszterségéhez kapcsolódó, az egyetem „katolikus jellegének” biztosítását hivatott törekvések bemutatása. A Horthy-korszak antiszemita egyetemi mozgalmaival, nagy hatású diákszervezeteivel (Turul, MEFHOSZ stb.) számos publikáció foglalkozott illetve foglalkozik (például Ladányi Andor, Ujváry Gábor és Kerepeszki Róbert tollából), ezekhez a kutatásokhoz járul hozzá Miklós Péter a szegedi egyetem zsidóellenes mozgalmait bemutató érdekes dolgozatával.

A kötet további tanulmányai egy-egy, a szegedi értelmiségi közéletben kiemelkedő személyiség életpályájának valamely szakaszával foglalkoznak. Bemutatja a híres rabbi, Kecskeméti Ármin magántanári habilitációjának viszontagságait, rendkívül érdekes adatokkal a magyar Nobel-díjas, Szent-Györgyi Albert politikai szerepvállalását, a jelentőségéhez mérten talán kevésbé ismert irodalomtörténész, Berczeli Anzelm Károly „útkeresését”, a falukutató Tomori Viola doktorálásának tanulságos történetét, valamint – időben kicsit „kilógva” a kötet többi írásának periódusából – Ortutay Gyula „nagypolitikai” tevékenységét. Utóbbi arra is tanulságos, milyen változatos életutak ágaztak el a harmincas években Radnótit is magába foglaló szegedi szellemi műhelyből. (Kissé talán túlhangsúlyozza az amúgy kétségtelen tényt, Ortutay titkos kommunista párttagságának kérdését, de ettől függetlenül érdekes annak megrajzolása, hogyan lett a piarista diákból, Sík-tanítványból és Radnóti barátjából, a kiváló folkloristából Rákosi egyik odaadó szövetségese, a tehetséges értelmiségiből a diktatúra kiépítésének robotosa.)

Miklós Péter tanulmányait nemcsak változatos témáik, olvasmányos stílusuk ajánlják könyvespolcunkra, hanem az a történészi magatartás is, amely érződik az írásaiból: nem elégszik meg a már feltárt és ismert adatokkal, hajtja az újabb források feltárásának vágya, a történelmi múlt pontosabb rajzának elkészítése is. Buzgalma nyomán a szegedi egyetem Csongrád Megyei Levéltárban őrzött állagai, – eddig nem vagy kevéssé ismert – iratai, valamint a korabeli helyi és országos sajtó cikkei válhatnak a tudomány- és irodalomtörténet-írásunkat gazdagító kutatási eredményekké.

 

(Miklós Péter: A szegedi bölcsészkar Radnóti Miklós diákéveiben. Tanulmányok Radnótiról, kortársairól és a szegedi egyetemről. Radnóti Szegedi Öröksége Alapítvány, Szeged – Szabadka, 2011. ISBN 978-963-08-0689-3)