Fecske Csaba versei

Talán

a nevére nem emlékszem

csak kislányos mosolya maradt meg

talán meg sem ismerném már

talán férjhez ment azóta gyerekei születtek

talán elvált talán megözvegyült

talán néha eszébe jutok

mint most ő is nekem

ahogy azt pityergi

te se vagy különb a többinél

talán nem voltam az

talán nem

talán

 

Tétován

egykor hittem neked ma már nem hiszek

hogy terheink nagyját te viszed

hogy te faragtál volna ki engem

szinte a semmiből hogy az legyek akinek

lennem kell mert lehet s takarítasz

ha a sérült szív szutyka kidől volt

hogy mindenkinek ma már senkinek

ti lettetek szegényebbek ezáltal vagy én

száradó morzsa az Isten tenyerén mikor

vagyok hű magamhoz és hozzátok

ha kételkedek ha nem hiszek

feloldoz-e gyöngeségünk megannyi

hibája (vétke) alól az önmarcangolás

van-e minden gondolatra örömre  szó

pontos és szelíd és vállalható

ha tétován sunnyogva kerül eléd egy

tudd mondani ez nem az ez nem elég

 

Ha nem nagy kérés

hová lettek a húsleves szagú vasárnapok

minden nap hétköznap verítékező

szorgalmas idő gazdátlan harangszó

ténfereg házaink felett

az út ahol éjszakánként kutyák énekelnek

elfutott előled minden út csapda kísértés

hatvanhárom eleven éved semmiség az

örökkévalósághoz képest véletlen

könnycsepp igazgyöngy vagy jég mert

vihar tombolt itt bősz vihar ágyban

párnák közt ne ilyen életet

ha nem nagy kérés egy másikat

adj Istenem

 

Sötét van

hogy vagy kérdezi

de nem várja meg

úgyis tudja

szél szalad el mellettünk

hóna alatt a nyárral

várhatott volna még

nyílnak a völgyben a kerti virágok

de este már sötét van

holddal világítanak az angyalok

az ember hazaangyalog

és üres a ház

a komor falakra

csönd vigyáz