Fenyvesi Orsolya versei

A történetmondás kudarca

Utazik a család. Vörösek a színek,

egy golyóbist cipelnek.

Amerre elhaladnak, gördül a világ:

a formálódó állatok látvánnyá gyűlnek.

 

Pedig kővé válni csak annyi,

mint nem látni és nem hallani.

 

Beszélni lehet, persze, a mozgás

mindig kifelé igyekszik a kövekből,

de úgysem találja meg a kifelé vezető utat.

Erdőbe lépve a madarak átlátszóvá válnak.

Ahová a fény sem ér el, és lehetetlen

megkülönböztetni a növényeket az élőlényektől,

ott az érintés, ott az öröm.

 

De az éjszaka és a nappal alakzatai

mégis egyidejűek, szétválasztanak minket,

és az, aki nekünk utoljára marad,

számtalan variációban létezik,

arcát nem láthatjuk, fejét elfordítja,

mert a képzelet formái nem rá vonatkoznak.

 

Apa, anya és a gyerekek kézen fogva vezetik

a vegetációt a mikroszkópok lencséje alá,

barmokat a vágóhídra.

Oldalak: 1 2