Fittler Katalin: Mennyei hang fogságában

Írhatnám nagybetűvel is a Mennyei hangot, hiszen szerepnév – tehát a címben nem csupán a szerző minősítéseként szerepel, hanem utalásként az énekesnő egyik első jelentős operai produkciójára, a Don Carlos fináléjának láthatatlan szereplőjére (Voce dal cielo). Marton Éva idézett naplórészletéből kiderül, hogy 18 alkalommal énekelte a mennyei hangot a Magyar Állami Operaházban, s az is, hogy eme teljesítménye maradandó élményt jelentett az előadás dirigensének, mert nyolc évvel később is felemlítette, amikor San Franciscóban olyan Aida-előadást vezényelt, amelynek címszereplője Marton Éva volt (a napló Gianandrea Gavazziniként tartja számon Gavazzenit; a szereplőgárdából pedig oly módon írja Boris Christoff nevét, ahogyan a wikipediában megjelent életrajzában egyetlen nyelven sem szerepel – hiba a „korrektség” kedvéért?).

Hetvenedik születésnapjáról, az ünnepi koncert révén tavaly egy ország (sőt, a nemzetközi zenei élet) értesült – ugyanabban az évben tett pontot a róla szóló könyv „Mint a mesében” című előszavának végére az énekesnő „íródeákja”, Batta András. Az idén boltokba került könyv afféle megkésett születésnapi ajándék – egyszersmind az ünnepelt ajándéka a vox humana, az énekművészet kedvelőinek.

Marton Éva azok közé a művészek közé tartozik, akik akkor is jelen voltak a hazai zenei életben, amikor külföldön éltek – átütő nemzetközi sikereinek híre rendszeresen visszajutott hazájába. Nagy feltűnést keltett döntése, hogy visszatelepül, tudásával-tapasztalataival a felnövekvő énekes-generációkat szolgálva. Aki korábban nem tanított rendszeresen, önként átlényegült főállású zeneakadémiai tanárrá, s ebben a minőségben is a rá jellemző maximalizmussal munkálkodott, egyszersmind megannyi újdonsággal gazdagítva az ének tanszak tantervét, tanmenetét. Az I. Marton Éva Nemzetközi Énekversennyel újabb korszakos tettet hajtott végre.

Különleges ez a könyv, miként a főhőse. A zenetörténész felkészült kérdező, aki – muzsikus-kortárs lévén – maga is tanúja e sikertörténetnek. Beszélgetőtársa egy „rendhagyó szerelmi duett” két szereplője, Éva és Zoltán. Heinrich Éva, aki férje nevével vált világhírűvé – és a sebészorvos, aki feladta hivatását, hogy felesége karrierjét szolgálja. Több mint menedzser, hiszen nem csupán a karrier építését tartotta szem előtt, hanem a művész mellett az embert is, a nőt, akivel mintegy fél évszázada él boldog házasságban. Neki köszönhető, hogy az énekesnőnek biztosított volt a nyugalom, a szerepekre-koncentrálás alapfeltétele – és a biztos tudat, hogy van társa jóban-rosszban. Szerencsére – és jogosan! – az előbbiből jutott nekik hasonlíthatatlanul több.

Afféle kerekasztal-beszélgetés részesei az olvasók – akik valamennyire is ismerik a résztvevőket, szinte a hangjukon hallják az olvasmányt, annyira gördülékeny, közvetlen-természetes a múltidézés hangja. Szinte észrevétlen, ahogyan az életrajz átcsúszik zenei területre, amikor is szerepek-szerepkörök kerülnek nagyító alá. És további szereplő a művésznő naplója, mint a nagy idők tanúja, afféle áttekintések tárháza. Puccini, Richard Strauss, Wagner, Verdi – és természetesen Bartók. Szerepek mentén távoli operaházak képe (és gyakorlata) elevenedik meg, s betekintést nyerhetünk a kulisszák mögé is, az ünnepek reflektorfénye mellett megjelennek a hétköznapok apró-cseprő örömei-bosszúságai.

Oldalak: 1 2