Gergely Attila: A mai japán család

A népszámlálási adatok alapján 2010-ben mintegy 52 millió „magánháztartásból” 35 millió „rokonsági háztartást” számoltak össze Japánban, de az összeírás szerint „nukleáris család” is közel 30 millió volt az országban, a „gyermekkel élő házaspárok” száma pedig nem sokkal maradt el a 15 milliótól.[1] Ha a japán helyzetre is illik a mondás, amely szerint „ahány ház, annyi szokás”, akkor hogyan jellemezhető 30-35 millió „ház”, amelyek sokasága regionális, generációs vagy szociális szempontból is számos további változatra bontható? Itt csak néhány változási irányzat vázolására szorítkozhatunk.

Tartalmi szempontból a „japán család” megfogalmazás két hangsúlyt tesz lehetővé, amelyek mindegyikét indokolt szem előtt tartani. Az egyik szerint a „japánon”, a másik szerint a „családon” van a hangsúly. A „japán család” előtérbe állítása a család kulturálisan tipikus japán formáját és ennek hagyományát emeli ki (egyebek között azt, hogy a japán történelem nagy részében már a „család” szó használata is kérdéses),[2] míg a „japán(i) család” olvasatban az kap nyomatékot, hogy az emberi családnak milyen tipikus körülményekkel, kihívásokkal kell szembe néznie a japán feltételek között. Mindkét szempont érvényesítése hozzájárulhat egy teljesebb kép ábrázolásához.

A „mai” jelző korunk folyamataira, a család és a mai világ változásainak kölcsönhatásaira utal. A kölcsönhatás ténye könnyen belátható, adatszerűségében „a mai japán családról” rendkívűl részletes képpel rendelkezünk (jenre, négyzetméterre és percre tudhatjuk, mire mennyit költenek, milyen lakásokban élnek, mennyi időt fordítanak pelenkázásra vagy töltenek a képernyő előtt, mindezt életkor, lakóhely vagy nemek szerinti és számtalan egyéb vetületben), de tengernyi adat felsorolása után is kérdéses maradhat, hogyan értelmezzük ezeket a „tényeket”. Ezért az itt következők egy értelmezési keret néhány alapelemére, majd ennek egyes alkalmazási lehetőségeire is kitérnek.

 

Korunk családfolyamatai és a mai japán család

A családra ható erők egyes összetevői már a modern ipari kapitalizmus világrendszerében nemzetközi léptékben szerveződtek és többé-kevésbé hasonultak. Még inkább így van ez a korunk globalizált feltételei között, ahol a korszak – egyes vonásaiban „fejlettségi szintenként” kimutatható – családjellemzői globális méretekben áthatják az egyes nemzetek, kultúrák családviszonyait. A kölcsönhatások a mai japán család vizsgálata során is mindkét irányban követhetők: míg egyfelől korunk „fejlett” vagy „késő-modern” családjának számos jegye a mai japán családról is leolvasható, másfelől a korszakos változás-tendenciákból a mai japán család számos vonása kikövetkeztethető.

A „modern”, valamint a „késő-modern” vagy „posztmodern” – más szóhasználatban „ipari”, illetve „posztindusztriális” – család esetében kétségtelenül fölöttébb összetett képlettel állunk szemben, de a folyamat néhány tendenciájának és mai állásának a felidézése nem igen kerülhető meg. A kérdéskör adott metszetéről Aoki Reiko nem alaptalanul írja: „Japán súlyos [népesedési] helyzete egyes vonatkozásokban egyedülálló kultúrájának terméke, más vonatkozásokban azonban a posztindusztriális bőség és egy befejezett demográfiai átmenet [máshonnan is] ismerős kimenetele.”[3] Figyelmre méltó, ahogyan több mint 150 éve a Heckenast Gusztáv által kiadott „Ujabb Kori Ismeretek Tára” ezt a kimenetelt elővételezte: bár „a’ japániak” „elfordulnak minden gondolattól, melly a’ nyugoti népekkel összeköttetésre vezethetné őket”, „a’ polgárisodás hatalmas karjai elől ők sem fognak tudni menekülhetni”.[4]

A 20. század hatvanas éveire a történet jelenkori fejezetének általános feltételeit és család-jellemzőit legtöbbet idézett módon talán William J. Goode elemezte.[5] Központi tétele, hogy a modern kor iparosítási és családi folyamatai között egyfajta megfelelés és kölcsönhatás állt fenn, de uralkodó tendenciaként inkább az „iparosítás” alakította a családot, mint fordítva. Idevágó következtetéseit itt Gene H. Starbuck nyomán foglaljuk össze:[6]

Feltételek: az iparosítás – a városiasodást is előre hajtva, részben annak velejárójaként – növeli a területi mobilitást; fokozza a munkamegosztás szakosodását és funkcionális (pl. foglalkozási) differenciálódását; előtérbe állítja a teljesítmény-alapú társadalmi státuszt a „hozzárendelt”, örökölt státusszal (a társadalmi „osztályokat” vagy „rétegeket” a feudális „rendiséggel”) szemben, növeli a társadalmi mobilitást; előmozdítja, illetve megköveteli a gazdasági szereplők nagyobb önállóságát, kedvez az individualizmusnak, akár a közösségivel szemben is az egyéni érdek-követésnek; [a fentiekhez kapcsoltan nem egy további feltételt említhetnénk: például azt, hogy a népesség nagy részét kivonja a természettel közvetlenebbül érintkező tevékenységek valamint az ezekre jellemző családi-rokonsági viszonyok köréből és a piaci, bürokratikus vagy technológiai „racionalitás” egyre mesterségesebb és kiszámítottabb világába helyezi stb.].

Jellemzők: a család „nuklearizálódik”, a családmag (többnyire a földrajzi és a társadalmi mobilitás dimenzióiban is) fokozatosan kiválik a nagyobb családi-rokonsági egységből és függetlenedik attól, megerősödik „házassági” jellege; a rokonság bilaterálisabbá válik (a házastársak mindkét oldali rokonságaikhoz szimmetrikusabban kapcsolódnak); a párválasztás mozgástere megnő, a közvetlenül érintettek érzelmei, egyéni választása és egyenjogúsága nagyobb szerephez jutnak; a házasságkötésnél korábban szokásos gazdasági ügyletek (hozomány, örökség) szerepe csökken, az öröklés az utódok között egyenlőbbé válik, a származási család és rokonság befolyása visszaszorul; nemcsak a munkavégzés különül el a családtól, de számos más újratermelési funkció is, amelyeket növekvő mértékben családon és rokonságon kívüli, társadalmilag szervezett intézmények vesznek át (oktatás-nevelés, egészségügy, szabadidő stb.); az ipari alapú gazdaság a feleségeket és anyákat is fokozott mértékben bevonja a kereső foglalkoztatásba; a családi szerepszerkezet nemre, korra és tekintélyre nézve is szimmetrikusabbá, egyenrangúbbá, „demokratikusabbá” válik; a termékenység, a gyermekszám és a családméret csökken; a válások és a családbomlás gyakorisága megnő; [itt is nem egy további jellemző lenne még említhető, ilyen például az iskolázás időtartamának, valamint a házasságkötési és a gyermekvállalási életkornak ezzel is összefüggő kitolódása].

A Goode és mások által rendszerezett ismérvek bírálhatók,[7] de akár „ipari kapitalizmusnak”, akár „ipari társadalomnak” nevezzük, az ipari korszakra való átmenet és a 20. század közepére-második felére kiteljesedett ipari rendszer megkövetelt magának egyfajta család-modellt, amelyhez a családok többsége nagyobb mértékben alkalmazkodott, mint amilyen mértékben alakítani tudta azt.

A „klasszikus modernitásnak” az ipari rendszer sokban jellegadó összetevője volt, de ma már mindkettőn több vonatkozásban túl vagyunk. 1973-ban jelent meg Daniel Bell szinte korszak-névadó kötete a posztindusztriális társadalomról,[8] az 1980-as évekre a 300-350 éve indult történet „posztindusztriális” vagy „késő-modern” szakaszába ért. Goode-nek és hasonló tájékozódású kollégáinak ekkor nem nemcsak azt vetették szemére, hogy a nyugati házastársi család felé való globális konvergencia várakozásába tévedtek, hanem azt is, hogy nem vették idejében észre: az ipari kor általuk leírt családmodelljére a könyv megjelenése utáni évtizedekben a nyugati társadalmakban is több ponton az összeomlás sorsa várt. A 20. század hatvanas-hetvenes éveire az ipari rendszer fogaskerekei nagyrészt felőrölték az „ipari családot” is. Ami abból maradt, azt az utóbbi 30-40 év messzemenően átformálta, az utóbbi évtizedek változásai új szerkezeti konfigurációk elterjedéséhez vezettek.

A „posztindusztriális”, „szolgáltatási”, „információs” vagy „posztmodern” társadalom reklámcsomagjának „család” dobozán bár olyan címkéket találunk, amelyek folyamatos életszínvonal-emelkedésről, minden korábbinál nagyobb jólétről, fejlett információs és kommunikációs technológiákról, demokratikusabb politikáról, jobb egészségről és hosszabb várható élettartamról, globális kapcsolathálózatokról, magasabb iskolázottságról és több tudásról, a „radikális pluralitás és heterogenitás” világában minden korábbinál szélesebb „választási lehetőségekről” és „önmegvalósításról” szólnak, de amit benne találunk, azt az utóbbi évtizedekben (tipikus módon pl. az Európai Unió, az Amerikai Egyesült Államok vagy az OECD tagállamainak statisztikáiban) olyan irányzatok jellemzik, mint a munkanélküliség, a foglalkoztatási bizonytalanság növekedése, a munkaerőpiac reguláris-irreguláris polarizációja, a különféle egyenlőtlenségek éleződése, a társadalmi biztonsági háló meggyengülése, a család tekintetében a házasodási hajlandóság, a házassági és családi stabilitás, a termékenység, a családméret minden korábbinál alacsonyabb, ugyanakkor a válások, a házasság nélküli együttélés, a házasságon kívül született gyermekek, a gyermekes és gyermek nélküli családok közötti vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek, az egyszülős családok, az ilyen körülmények közötti gyermek-szegénység, a női és anyai munkavállalás, vagy az egyedül élő idős emberek arányának minden eddigit meghaladó szintjei.[9] Csak egy viszonylag teljes lista is túl hosszú lenne, ezért itt mindössze néhány további fejleményre utalnék:[10]

a) a házasság nélküli együttélés nemcsak minden korábbinál gyakoribb, de számos országban egyfajta nemzedéki normává vált (észak-európai államokkal az élen; az 1000 lakosra számolt házasodási ráta az OECD országok átlagában 1970-től 40 év alatt felére esett vissza[11], Magyarországon 30-35 éve még kétszer annyi házasságot kötöttek, mint napjainkban);

b) a megszülető gyermekek nemcsak növekvő arányban, hanem sok országban többségükben házasságon kívül születnek (észak-európai országban 60-70%-ban, Magyarországon is a gyermekek közel fele);

c) ha egyáltalán sor kerül házasságra, a házasodási életkor további kitolódása figyelhető meg (hódít a „szingli” életmód, egymást követik a „halogató nemzedékek”[12]);

d) a megszületett gyermekeknek növekvő hányada él csak egy szülővel (az OECD országok átlagában a gyermekek 15 %-a él egy-szülős háztartásban, további 10 %-a „újraalapított családban”[13]; az Egyesült Államokban 1960-tól a kiskorúakat nevelő háztartások körében a házas szülők által vezetett háztartások aránya 92 %-ról 67 %-ra csökkent[14]);

e) sok országban a család „elapátlanodásától” kísérve, a családok túlnyomóan „matrifokálissá” („anyaközpontúvá”) válnak (aminek csak egyik oldala, hogy válás esetén a gyermek vagy gyermekek általában az anyához kerülnek; a nők „szingli anya” szerepének terjedése egy másik változás, vagy az, hogy azoknak a háztartásoknak, ahol kiskorú gyermekek vannak, egyre nagyobb százalékában az anya az egyetlen vagy a fő kenyérkereső[15]);

f) a szakterület vezető kutatói az egész életre szóló házassági elköteleződés normájának visszaszorulásával párhuzamosan a házasság egyfajta „deszakralizációjáról”[16] írnak (nemcsak az újraházasodási, ill. a házasság nélküli együttélési tendencia folytatódása figyelhető meg, hanem pl. a „sorozat-házasság”, a „távházasság”, ill. „táv-válás” stb. terjedése);

g) a „gender” ideológiák a fentiek értelmezésében és értékelésében talán még nagyobb szerepet játszanak, mint amilyent a házastársi vagy nukleáris család ideológiai eszménye az ipari korszakban játszott (az előbbiek alkalmazásában egyes EU-tagállamok élen járnak).

 

Az, hogy az „ipari család” kutatói az 1960-1970-es években egy sor újabb jelenséget – így a házasság nélküli együttélésnek vagy az egyneműek kapcsolatainak adott mértékű terjedését – nem látták előre, mintha arra vallana, hogy az utóbbi évtizedekben a tendenciák alakulásában a korábbiakon túl újabb (köztük a modernitásra több irányból visszaható) jelenségek is közrejátszanak. Ugyanakkor valószínűsíthető, hogy újszerű tényezőkkel együtt a régebbiek közül is nem egy tovább hat, illetve egyes „régebbi” és „újabb” tényezők egyaránt jóval hosszabb távon működő erők és ellenerők hatásaiba ágyazódnak. Az adatok megvizsgálása egyben arra is rávilágít, hogy akár a hosszabb távon kimutatható tényezők mindenkori összhatása sem feltétlen lineáris, nem egy esetben több évtizedes tendenciák megtorpanása vagy éppen visszafordulása is megfigyelhető.[17]

Japánt és a japán családot eddig alig említettük, de aki valamelyest ismerős a mai japán világban, nem teljesen alaptalanul mondhatná, hogy ezek után „magát a japán családot” már alig érdemes külön vizsgálni: miután a felidézett tendenciák legtöbbje a mai japán családról is elmondható, az utóbbi akár a „késő-modern család” egy regionális vagy kulturális változatának is tekinthető. Az ilyen vélemény mellett több érv felhozható. Ha nem is a modern vagy posztmodern konvergencia-tézisek leegyszerűsítő sémái szerint, de párhuzamok nem kis számban felfedezhetők. Ilyen párhuzamos irányzatok például, hogy egyre kevesebben kötnek házasságot, akik házasodnak, azok is magasabb életkorban teszik, a menyasszonyok egyre nagyobb hányada várandós, a létrejövő családokban egyre kevesebb gyermek születik, a nők foglalkoztatása, ezen belül a feleségeké és a gyermekes anyáké egyre szélesebb körű, a válási ráta növekszik, a gyermeküket egyedül nevelő anyák száma és arány nő stb.

Nemcsak a tényezők és a jellemzők, de a következmények is sokban hasonlók. A 20. század demográfiai átmenetei után századunkban a „fejlett társadalmak” olyan „népesedési tél” elé néznek, amely (egyebek között éppen sokat emlegetett „fenntarthatóságuk” összefüggésében) nincs híján drámai vonásoknak. Ez különösen érvényes Európára[18] és Japánra, de a „fejlett világ” egészének kilátásait tekintve is lényeges szerepet játszik abban, amit Jacques Barzun, a Nyugat világtörténelmi pályafutásának egyik legnevesebb kortárs kutatója így összegezett:  „A vita kedvéért fogadjuk el, hogy «kultúránk» alighanem a végéhez közeledik …”[19]

A japán helyzet ugyanakkor, akár csak a többi konkrét nemzeti vagy kulturális változat, még az általánosan érvényesülő tendenciák esetében sincs híján bizonyos sajátos vonásoknak vagy kísérőjelenségeknek, amelyek részben a máshol is megfigyelhető tendenciák eltérő időzítésében, mértékében vagy ütemében jelentkeznek, s amelyek mögött gyakran hosszabb távon ható „történeti előzmények”, „kulturális sajátosságok” munkálnak. Mindezekre japán vonatkozásban is bőven találhatunk példát. Különösen a „fejlettség” hasonló szintjeire eljutott nemzeteknél széles körben jelentkező olyan folyamatokat tekintve, mint a demográfiai átmenetek és ezekkel kapcsolatban a termékenység csökkenése vagy az elöregedés. Ezek Japánban is jelentkeznek, de nem sajátos módosulások nélkül. Itt (mint Kelet-Ázsia más országaiban is) a demográfiai átmenetek az összevethető nyugati eseteknél rövidebb idő alatt mentek végbe, mintegy egymásra torlódtak,[20] a termékenység nem csak alacsony szintre hanyatlott, hanem kirívóan alacsonnyá vált, az elöregedés nemcsak „előrehaladt”, hanem rekord-ütemben zajlik. Ezek a jelenségek együttesen, annak ellenére, hogy összetevőik máshol is előfordulnak, egyrészt sajátos összképet rajzolnak ki, másrészt kimenetelükben a nyugati esetektől eltérő sajátosságok meglétére, a világtendenciákkal jellegzetesen kombinálódó tényezőkre utalnak. Hasonló háttere lehet annak, hogy ugyanakkor pl. a családbomlás mértéke, bár az utóbbi évtizedekben szintén emelkedő tendenciát mutat, nem tartható a más összevethető országok átlagához képest különösen magasnak. Ugyanez mondható el a házasság nélküli együttélések relatív gyakoriságáról, vagy a házasságon kívül született gyermekek arányáról (az utóbbi Japán esetében 2% körüli, ami az összevethető esetekhez képest nagyon alacsonynak tekinthető).

Érdemes lehet tehát az országok adott körében korszakosan jellemző folyamatokkal egyidejűleg az ezek befolyását egyedileg módosító tényezők hatásainak is nyomába eredni. Ilyenekre mutat rá pl. Kato Akihito a japán családrendszer huszadik századi pályájáról elvégzett elemzése eredményeként a „fiktív nuklearizáció” jelenségében. A japán család-rendszer „20. századi nuklearizációjának” szakmai közhelyével szemben tanulságosan világít rá arra, hogyan él tovább, sokszor a hivatalos statisztikák számára rejtett (tényleges súlyához képest alulreprezentált) módon a japán ház-rendszer nem egy „hagyományos” vonása a modern vagy posztmodern névértékek látszata mögött.[21]

Az idézettekhez hasonló ténymegállapító leírásoknak, elemzéseknek megvan a nyilvánvaló jelentőségük és megvannak a nem csekély szakmai problémái, de legalább ennyire fontosak azok a fogalmi, elméleti keretek, amelyek révén a feltárható tények összefüggő módon értelmezhetők és az összehasonlító kutatás számára általánosíthatók. Az ilyen célra szóba jöhető közelítésmódok között külön figyelmet érdemlőnek tűnik az, amelyet több mint száz éve Max Weber egy látszólag nagyon eltérő kérdéskörben alkalmazott. Idevágó elemzésének csak egyes alapvonásait idézzük fel.

Oldalak: 1 2 3