Gergely Attila: A mai japán család

Az összehasonlító elemzés kritériumaihoz – az instrumentalizáció változatai

Weber Az antik kultúra hanyatlásának társadalmi alapjai címet adta a közel 120 éve Freiburgban tartott előadásának. Mondanivalójának relevanciája azonban messze túlmutat közvetlen tematikáján. Előadása ugyanis legalább annyira szólt a középkori Európa, szélesebb értelemben a „Nyugat” világtörténelmi felemelkedéséről, mint az antik világ hanyatlásáról. De nem tanulság nélküli előadásának újraolvasása Európa és a nyugati világ, tágabban a Japánt is körükbe foglaló „fejlett” vagy „késő-modern” társadalmak mai helyzetének és kilátásainak értékeléséhez sem.

A Nyugat felemelkedését és újkori uralkodó szerepét gyakran magyarázzák a nagy földrajzi felfedezésekkel, a világkereskedelem súlypontjának ezt követő áthelyeződésével, a gyarmatok kizsákmányolásával, az európai újkor vallási és politikai forradalmaival vagy nemzetállami folyamataival, a modern tudomány és technológia létrejöttével, az ipari forradalommal és a modern kapitalista gazdaság kiépítésével, vagy akár a felvilágosodás, a racionalizmus, a nacionalizmus, a liberalizmus, az individualizmus stb. eszméinek elterjedésével és sok hasonlóval. Weber, aki kijelentette magáról, hogy „vallásilag nem muzikális”, de elszánt gondolkodó volt, jóval mélyebbre hatolt. Visszament a valós történelmi és intézményfejlődési gyökerekhez. Az antik kultúra összeomlásának és a középkori európai kultúra felemelkedésének tényezőit egyszerre megvilágítva, a lényegi összefüggést a következőkben látta: „A rabszolgák élete rendszerint kaszárnyaélet”, „a kaszárnyában élő rabszolgának nemcsak tulajdona nincsen, családja sincs.” „A rabszolgakaszárnya nem volt képes önmagát reprodukálni, az állományt folyamatos vásárlásokkal kellett kiegészíteni”.[22] „A karoling kori servus viszont robotköteles kisparasztként élt (…) Visszakapta családját, és a családdal együtt saját tulajdont kapott.” „A társadalom legalsó rétegeiben hatalmas átalakulási folyamat ment végbe: a legalsó rétegekhez tartozók újra családot és tulajdont kaptak. És itt csupán utalni szeretnék rá, hogy ez a folyamat párhuzamos volt a kereszténység győzelemre jutásával.”[23] „a házasságon kívül élő rabszolgát fölváltja a családja körében élő paraszt.”[24] „A nem szabadok tömegei újra családot és magántulajdont kaptak: »beszélő szerszámokból« lassan újra emberek lettek, akiknek családi létezését azután az egyre erősödő kereszténység morális értelemben tartósan szavatolta.”[25]

A fordítás helyénvaló, de a megállapítás összehasonlító célú kiaknázásához érdemesnek tűnik az eredeti „instrumentum vocale” kifejezéshez visszanyúlni. Ez fordítható ugyan „beszélő szerszámnak” (aminek Varro is érthette, akinek a szóösszetételt tulajdonítják[26]), de a fogalmi általánosíthatóság céljára megfelelőbb lehet az „eszköz” szó használata. A „beszélő eszköz” megfogalmazásból közvetlenebb módon fejhetők ki azok az általános mozzanatok, amelyek a történeti térben és időben egymástól távolinak látszó jelenségek vizsgálatának közös nevezőjét adhatják, így az összehasonlító elemzéshez alkalmasabb támpontul szolgálhatnak.

Egy ilyen megfogalmazásban közvetlenebb és általánosíthatóbb módon jelenik meg a weber-i megállapításban rejlő alapvető szembenállás egyfelől az emberi személy eszközzé tétele, eszközként való „használata”, instrumentalizálása, másfelől a szeretet és a szabadság keresztény eszménye között.[27] Ebben a perspektívában egyfelől a szolgaság és alávetés, másfelől az emberi méltóság és szabadság viszonyai olyan dimenziót nyernek, amelyben azok lényegi ismérvei eloldódnak történetileg egyedi előfordulásaiktól, s ezzel általánosabb tartalmuk feltárását teszik lehetővé. Így például azt, hogy a „rabszolgaságot” mint az ember ember (s nem feltétlen csak más emberek) általi kisajátítását, ezen belül az emberi család instrumentalizálását és ennek különböző fokozatait ne csak az európai antikvitásban ismerjük fel, hanem más kultúrák és más korok gyakorlatában is.

Anélkül, hogy elfelednénk: a „hagyományos”, esetleg csak „kereszténynek” mondott európai vagy nyugati család is ki volt téve az instrumentalizáció kihívásainak és annak helyszínévé válhatott, továbbá a „modernizáció” egyes törekvései az instrumentalizáció „hagyományos” módjaira adott válaszkísérletekként is értelmezhetők – ha az utóbbiak kivonták magukat hovatovább nemcsak a kereszténység abszolút igényű, hanem mindenféle hagyomány erkölcsi ellenőrzése alól, valójában csak az instrumentalizáció egyik gyakorlatát váltották fel annak másik, esetleg még korlátlanabb változatával.

A modernitást szokás egy „sötét”, „hagyományelvű”, „passzív” középkorral szemben a „felvilágosodás”, a „forradalmi újítás” és „aktivitás” jegyében bemutatni, de a jelzett tünetek legalább annyira utalnak sodródásra, mint „agenciára”. Alkalmasint nemcsak a nyugati világban. Az ember és az emberi család akár „külső”, akár „belső” instrumentalizációjának sajátos gyakorlatait – a középkori szamuráj-típusú vagy a Meidzsi kori jogrendszer által általánosan előírt házszervezettől a második világháború előtti japán állam-rendszernek vagy a háború utáni japán gazdasági modellnek a tulajdonképpeni családot sokban alárendelő „familizmusán” át a mai családfolyamatokig – Japán múltjában és jelenében sem lehetetlen felismerni. A japán család-problematikát a felidézett weber-i perspektívában újraértelmezve, érdemes lehet egyfelől az instrumentalizáció gyakorlatait, másfelől a család élettörekvéseit,[28] valamint a hatások mindenkori mérlegét a japán esetben is nyomon követni, de ennek kifejtése az adott feltételek között már csak egy másik munka feladata lehet.

 

(A tanulmány eredetileg megjelent: Károli japanológia. A KRE japán szak 20 éves jubileumi konferenciáján, 2014. október 15-én elhangzott előadások válogatott és szerkesztett tanulmányai. Szerkesztették: Farkas Ildikó, Sági Attila. Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2015. 427–440. o. A kötetre ezúton hívjuk fel olvasóink szíves figyelmét. A közléssel szerkesztőségünk folytatja a távol-keleti társadalmakkal foglalkozó írások sorát. Eddig megjelent: Szentirmai László: Tajvani mozaik = I. évf. 4. szám, 2001. november, 5–21. o.; Hoppál Mihály: Sámánok között. Kínai naplójegyzetek, 2001 = II. évf. 3. szám, 2002. augusztus, 18–31. o.; Zelnik Csaba: A népi Kína az ezredfordulón = III. évf. 2. szám, 2003. május, 16–35. o.; Kövér Laura: A koreai családmodell változása a 20. században = XIV. évf. 3. szám, 2014. ősz, 17–32. o.)

Oldalak: 1 2 3