Gerner Zsuzsanna: Közép-európai etnikai leporelló

A 19. század második felétől aztán a kisebbségek erősen asszimilálódtak Magyarországon; ez általában azokon a vidékeken mutatkozott, ahol magyarok éltek többségben, de a városokban élő németek és zsidók esetében az ország egész területén. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint a századfordulón már az ország lakosságának 60%-a beszélte a magyar nyelvet. Az 1907-es új iskolatörvény, amelyet az akkori kultuszminiszter után Lex Apponyi néven emlegetünk, a magyar nyelv tökéletes ismeretét írta elő valamennyi iskolai tanuló számára, aki nem volt magyar anyanyelvű.

Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a Magyar Királyság területén 18,2 millió ember élt: magyarok (48,1%), románok (16,34%), szlovákok (11,24%), németek (10,21%), zsidók (8,1%), ruszinok (2,5%), szerbek (2,5%), horvátok (1,5%), cigányok (0,6%) és más etnikumok (0,2%). Az első világháborút követően ez az etnikai összetétel megváltozott, hiszen Trianon után Magyarország elvesztette egykori területének több mint kétharmadát, lakosságának száma 7,6 millióra csökkent. A magyarok harmada, csaknem 3,3 millió ember az új államhatáron kívülre került. Magyarország ebben a helyzetben a területén élő kisebbségek asszimilálását tűzte ki célul. És bár a bécsi döntések következtében 1938-ban előbb Dél-Szlovákia és Kárpátalja magyarlakta területeit, majd 1940-ben Erdély északi részét is átmenetileg visszacsatolták, Magyarország 1947-ben végleg elveszítette ezeket a területeket, így jelenleg szinte valamennyi szomszédos országban jelentős számú magyar kisebbség él.

A Magyarország határain belül élő kisebbségek száma a kényszeres és természetes asszimiláció mellett objektív okokból is változott a második világháborút követően: 1944–45-ben a magyarországi zsidók 70%-a (kb. 500.000 ember) a holocaust és kb. 70.000 cigány a porrajmos áldozatául esett. 200.000 németet űztek el az országból Németországba, további 60.000-et pedig a Szovjetunióba hurcoltak el kényszermunkára. A Beneš-dekrétumok alapján 1947-ben lakosságcsere zajlott Magyarország és Csehszlovákia között: 60-70.000 szlovák települt át Magyarországról Szlovákiába, és kb. 100.000 magyart kényszerítettek arra, hogy a Felvidékről Magyarországra költözzön.

Közép-Európa, ez az etnikai, vallási, kulturális és nyelvi szempontból meglehetősen heterogén terep az, amelyről a Magyar Szociológiai Társaság Etnikai Kisebbségkutató Szakosztálya és a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi Területi Bizottságának Kisebbségkutató Munkabizottsága szervezésében megtartott konferenciák az elmúlt évtizedben szóltak, és amelyet 2013 márciusában a jubileumi, 10. konferencián kiadványsorozatok tükrében mutattak be az előadók.

A bemutatott periodikák önmagukban is egy-egy etnikai leporellót jelentenek, hiszen valamennyi egy-egy színes képeskönyv, amely egy adott etnikum – általában a Kárpát-medencében élő magyarság, esetenként más etnikai és vallási közösségek – életéből villant fel képeket. Ezekbe a képeskönyvekbe nyújtanak betekintést az Etnikai leporelló Közép-Európából – kiadványsorozatok tükrében című konferencia-kiadványban olvasható tanulmányok, amelyeket a szerkesztő, Kupa László tematikus csoportokba rendezett.

Az első tematikus csoportban – Pannon hagyományok – olyan sorozatokat mutatnak be szerzők, amelyek részben a magyarországi etnikumokkal (de a többségi nemzettel is), részben pedig a kárpát-medencei magyarsággal foglalkoznak. Egyrészt településföldrajzi, másrészt regionális földrajzi megközelítésben, a regionális tudomány elméleti alapvetéseit és módszertanát is bemutatva (Horváth Gyula: „A Kárpát-medence régiói” sorozat és a regionális tudomány, 55–68. o.). A Dövényi–Szalai szerzőpáros tanulmányában jó példáját látjuk egy értékes hagyomány felélesztésének 66 év után, amellyel ifjú kutatóknak kívánnak publikációs lehetőséget adni a sorozat szerkesztői (Dövényi Zoltán – Szalai Gábor: Az etnikai kérdések jelentkezése a „Geographia Pannonica” (19261941) és a „Geographia Pannonica Nova (20072013) tükrében, 23–40. o.). Külön kiemelendő a Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet (PEKI) tevékenységét bemutató tanulmány, amely az Intézet a ma kisebbségkutatója számára is példás törekvéseit és sajnos nagyobb részben megsemmisült hagyatékát mutatja be (Csapó Zsuzsanna: A Pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet (PEKI) irodalmi tevékenysége, 41–54. p.).

Otthon – valahol a nagyvilágban: a kötet e fejezete három különböző népcsoportot mutat be különböző fórumok ismertetése révén. A német nyelvterületen kívüli német nyelvi szigeteket és az azokon élő német kisebbséget egy könyvsorozaton (Gerner Zsuzsanna: A német nyelv kontaktusai a nagyvilágban a Deutsche Sprache in Europa und Übersee c. könyvsorozat alapján, 71–82. o.), az amerikai magyar diaszpórát egy magazinon (Bába Szilvia: Az AmericanHungarian Panorama Magazin a tengerentúli magyar diaszpóra szolgálatában, 83–93. o.), míg a magyarországi muszlimokat internetes portálok bemutatásán át láttatják a szerzők (Császár Esztella – Vékony Dániel: Magyar muszlimok az interneten – egy virtuális umma lehetőségei, 95–105. o.). A tanulmányok kitérnek a bemutatott népcsoportok történetére, nyelvhasználatára, identitástudatuk alakulására. Kiemelendő, hogy az amerikai diaszpórát bemutató tanulmány és a magyar muszlimokról szóló írás is fiatal kutatók saját empíriáinak eredményeit mutatja be, továbblépési lehetőségeket sejtetve.

A Közösségek – életképek fejezet a közösségkutatások eredményeivel és módszertanával ismertet meg három írás segítségével. Közülük az egyik 17–18. századi forrásokra, nevezetesen a dési egyházmegye fennmaradt vizitációs jegyzőkönyveire és két összeírásra támaszkodva igyekszik bemutatni, hogy milyen szerepet játszott a kisebbségbe került magyar közösség identitásának megőrzésében az egyházi intézményrendszer (Kolumbán Vilmos József: Egyházi struktúrák és szórványosodás a Dési Református Egyházmegyében (16311803), 109–119. o.). A Kultúra és Közösség „az elmélet és a tudományos eszközökkel leképezett valóság tükre (…) volt”, de a környezet változásai hatására az alapítása óta eltelt 40 évben jelentős változásokon ment át. A kiadvány jelenlegi főszerkesztője tanulmányában tematikus súlypontok szerint rendszerezve ismertet néhány tanulmányt, amelyek a KÉK hasábjain jelentek meg (Tibori Tímea: Közösségkutatások eredményeiről – a Kultúra és Közösség hasábjain, 121–128. o.). Egy magyarországi kisebbséghez tartozó számára különösen érdekes olvasmány a mohácsi sokácokról szóló írás, amely betekintést nyújt a többség és a kisebbség viszonyulásának, attitűdjeinek változásaiba (Minorics Tünde: Mohácsi sokácok a sajtóhírek tükrében a 19. századtól napjainkig, 129–143. o.).

A kötet utolsó fejezete A múlt üzenete. Itt egyrészt szemelvényeket olvashatunk a kárpátaljai magyarság történetéből, megismerkedünk a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolával és annak évkönyvével, amely jelenleg Acta Academiae Beregsasiensis néven közli a tudományos műhely kutatóinak írásait (Bayerné Sipos Mónika: Szemelvények a kárpátaljai magyarság történetéből az Acta Beregsasiensis tükrében, 147–156. o.). A kötet két utolsó írása két kiváló egyéniség, Czirbusz Géza és Szabó Ferenc emléke előtt tiszteleg. Előbbi a róla szóló tanulmányt idézve „a magyar földrajztudomány egyik legműveltebb, legsokoldalúbb, s egyben legellentmondásosabb alakja, vitatott személyisége” volt (Hajdú Zoltán: Lehetett-e Nagybecskerekről látni a világot, a Monarchiát és az országot a dualizmus korszakának végén?, 157–168. o.). Utóbbi pedig voltaképpen egy nagybecskerek-eleméri plébános volt, aki a Történeti Nép- és Földrajzi Könyvtár című sorozat szerkesztőjeként a tudományszervezés területén „munkatársainak köszönhetően, akár kardinális is lehet” (Kupa László: Plébános és kardinális. Tisztelgés egy (majdnem elfelejtett) 19. századi magyar tudományszervező munkássága előtt, 169–184. o.).

„Művelt magyar ember nem lehet tájékozatlan a legnagyobb magyar sorsproblémában, a kisebbségi kérdésben” – ez áll egy 1930-as években nyomott röplapon; a szerzőtársak nevében ennek szellemében kívánok jó tájékozódást az etnikai leporelló lapjain.

(Etnikai leporelló Közép-Európából – kiadványsorozatok tükrében. Tanulmányok. Szerkesztette: Kupa László. Virágmandula Kft., Pécs, 2013. ISBN 978-615-5339-22-6. A kötetre az előszó közlésével hívjuk fel olvasóink figyelmét.)

Oldalak: 1 2