Gupcsó Ágnes: Egressy Béni, az „ember és magyar”

A kollégiumból való távozása után minden további tudását autodidaktaként szerezte. Mezőcsáti segédtanítóskodása nem sokáig tartott – a színi pálya bűvköréből ő sem tudott kikerülni. Miután még két kisgyermeket nevelő özvegy édesanyja és Imre öccsük sem támogatta Béni terveit, látszólag megadta magát, s még egyszer megpróbálkozott a tanítással, Szepsiben. Gábor bátyja azonban, szembesülve öccse szilárd elhatározásával, végül felajánlotta segítségét. A két testvér sorsa a továbbiakban még szorosabban fonódott össze. Ősztől már együtt voltak a kassai társulatnál. Itt Béni végigjárta a korabeli színházi lét szinte valamennyi lépcsőfokát. Kardalos volt, s kisebb prózai szerepeket játszott eleinte, majd megpróbálkozott az énekesi karrierrel is. Apjával és Gábor bátyjával ellentétben azonban viszonylag gyenge hanggal rendelkezett, és fizikuma sem erre a pályára predesztinálta. Gyorsan haladt ugyan előre – 1837-ben olvashatjuk, hogy „ő már biztonságot fejt ki, s annyi ízlést az előadásban, ott kivált, hol lágyság kell, hogy néha hangjának nem eléggé zengő voltát szívesen elfeledjük” –, de mindhiába. Pályafutása legnagyobb szerepe Rossini A sevillai borbély című operájában Figaro megformálása volt. „Hogyha magas baritonját, melynek alsóbb hangjai a felsőbbeknél gyengébbek, folyvást tanulása által mívelendi, lágy és csengő zengzetűvé teheti … mindig kedvezőleg lépend fel.” – olvashatta a kritikus véleményét, amelyet megszívlelve megpróbálkozott kisebb tenorszerepekkel is. Sőt, 1838-ban néhány hónapra keserves vándorútra kelt, hogy Itáliában tanulmányozhassa a korabeli operajátszás és éneklés csínját-bínját. A kritikák dicsérték ugyan szorgalmát, és hangját fejleszthetőnek ítélték – több mint háromszáz darabban játszott prózai és énekes szerepet –, tüdejének gyengesége mégsem tette lehetővé, hogy valódi tehetségét itt bontakoztassa ki, az igazi babérokat nem színészként aratta. Már a pataki évekre emlékezve így írt róla Erdélyi János, aki kor- és iskolatársa volt: „a jobb tanulók közé tartozott, éneki ügyességével és szépen csengő hangjával minden iskolatársát felölmúlta”. Az 1830–31-es tanévben kapott minősítése szerint a 16 éves ifjú „togatus” osztályzata zene és magyar irodalomból is „bene”. S miután a zenével most már örökre eljegyezte magát, meg kellett találnia azt az utat, amely aztán nevét halhatatlanná tette. Ettől kezdve a zene és irodalom együttes szolgálata jelentette számára a színházi létet. A zenés színpad pedig e korban számos tennivalót kínált – többek között váratott magára az első igazi „nemzeti opera” létrejötte is.

Kassa után Kolozsvár, majd Buda következett. Itt ismerkedett meg Erkel Ferenccel, akihez a Nemzeti Színházban végzett közös munkán kívül életre szóló barátság is kötötte. Számára készítette a Bátori Mária szövegkönyvét. Az opera bemutatója 1840-ben néhány héttel követte első ilyen munkája, a Szerdahelyi József által megzenésített Tündérlak premierjét.  Erkel zenésítette meg következő operalibrettóját, a Hunyadi Lászlót is. A Tóth Lőrinc Két László című drámája nyomán készült szöveg felülemelkedik az eredeti darab dramaturgiai buktatóin, és túllép a Bátori Mária gyakorlatlanságain is. Az igazi sikert Katona József Bánk bánjának az operaszínpadhoz való alkalmazása hozta meg. Nem tudjuk, mikor találkozott először a színművel – 1833-ban, Kassán, az ősbemutatón, fivére alakította Ottót – a dráma 1845-ös színre vitele alkalmával már Béni is játszott a darabban. Ekkoriban kezdett neki a munkának, amelyet azonban a történelmi események egy időre megszakítottak. A librettójából született operát már nem hallhatta. 1851. július 17-én bekövetkezett halála előtt röviddel sikerült csak a zeneszerző kezébe juttatnia a befejezett kéziratot. Ha csupán e két utóbbi Erkel-opera létrejöttéhez járult volna hozzá, neve akkor sem merült volna a feledés homályába. De ő ennél sokkal többet tett.

Oldalak: 1 2 3