Gupcsó Ágnes: Egressy Béni, az „ember és magyar”

A 19. században még gyermekcipőben topogó magyar színjátszásnak nem csupán játszóhelyekre, színészekre, hanem játszható darabokra is nagy szüksége volt. Operalibrettói mellett fordításaival is hozzájárult ennek megteremtéséhez. Diákkori francia tanulmányait ügyesen kamatoztatta, s nyelvtudását színházi gyakorlata is segítette, ahogy Rakodczay Pál írja róla: „az ő fordításai egy Nagy Ignácénál, Szemere Pálénál praktikusabbak. Értjük a beszélhetőséget.” Több mint 80 művet fordított le elsősorban francia és olasz nyelvből, prózában és verses formában egyaránt. Donizetti, Verdi, Meyerbeer, Bellini legnépszerűbb operái is neki köszönhetően szólaltak meg magyarul először, s így ismerhette meg azokat a vándortársulatok révén a korabeli vidéki közönség is.

Mindemellett zenekart alakított cigányzenészekből, akiket ő maga tanított, dalokat komponált – amelyet kora legnagyobb énekesei örömmel terjesztettek –, írt kórusműveket, hangszeres darabokat, és különböző színpadi művekhez zenéket. Szakadatlanul dolgozott, mintha érezte volna, hogy élete rövidre szabott. Mintha apja emlékét szerette volna kiengesztelni, hogy annak halála után letért az általa kijelölt útról. De hűséges maradt eszméihez – a szolgálat alázatához; s hű maradt a földhöz, a hazához, ahogy azt a pataki kollégium szelleméből magával hozta – akár élete feláldozása árán is megvédte volna a szabadságharcban, a toll és lant után fegyvert ragadva: „Bátyám! … Katona lettem … holmicskémet bátyámhoz teszem le … ha elestem, maradjon bátyámé…” – írta Szentpétery Zsigmondnak. A kápolnai csatában szerzett sebesülése után Ónodon, Fekete Károly református lelkésznél lábadozva a számos világi mű komponálása után elővette a zsoltárokat és dicséreteket, és orgonaátiratokat készített belőlük. Főhadnagyi kinevezése után Komáromban a 2. hadtest zenekarának vezetőjeként komponálta a ma Klapka-indulóként ismert művét.

Egressy Béni azonban elsősorban Vörösmarty Szózatának megzenésítésével véste be magát a magyar nemzet szívébe. A verssel való első találkozásakor azonnal nekilátott a komponálásnak, s 1839-ben el is hangzott a négyszólamú kórusmű. 1843-ban aztán a „Szózat”-pályázatra is jelentkezett, ahol kompozíciója elnyerte a babért, hamarosan szinte tömegdallá vált, s Párizsban a magyarság Marseillaise-eként ünnepelték.

S mi más lehetett volna e 29 éves – családja és barátai szerint is „barátságban odaadó”, önzetlen – ifjú jeligéje, amelyet a Himnusz mellett második nemzeti imádságunk élére, honfitársainak szánva írt: „Minden ember legyen ember és magyar”.

 

Oldalak: 1 2 3