Horváth Adél versei

Párnacsend

 

komótosan szivárogtál be

gondolatok és szavak közé

egy levegővételnek nevezett

semmibe hangod fehér zajjá

vált rettentő nélküle a csend

félek a pulzusom redukálni

kell de még nem akarom ha

lehajtom a fejem téged várlak

szisztolé diasztolé zavarba ejt

a párna némasága csak egy

pillanatra nem figyeltem aztán

a verseimben leggyakrabban

használt alany már te vagy

 

 

Vérzékenység

 

cserepes az ajkad

három hónapja nem értem hozzád

hiába húzod fel a zipzárt

előttem meztelen maradsz

alkaromba vágod a nemet

és magaddal viszed az összes

fibrinogént tagadom de több sebből –

azt beszélik már van valakid

falvédőd durva szövetében

még ott fénylenek hajszálaim

a kutyád más nőket megugat

csíkonként szívom a heparint

 

  

Eurázsiai-lemez

 

Távolodó tektonikai lemezek lettünk,

ami köztünk volt nem szakadt el,

azt mondtad, toldjuk meg mindkét végről,

én a hajammal és a zsebkendőimmel,

te füves cigik papírjaival meg

sörösdobozok nyitófüleivel,

így is elérhető a távolság relatív

és abszolút növekedése

a lemezmozgás kiszámítható,

tudtuk előre, az asztenoszféra

gyengesége és a litoszféra sűrűsége

miatt alakul ki, de egyszerre kell

mind a kettő: kellettünk,

hogy elindítsunk valamit.

Már túlontúl a távolság,

én a hajamon taposok, te függőségtől

szenvedsz, és bár a Föld gömbölyű,

törvény, egymásnak sodródunk még

én nem vagyok Ázsia, azt hiszem

és te sem Európa.