Horváth János Antal versei

ariel

 

nem vetted észre,

felvettem, amikor a disney hableány dalát énekelted,

most azt hallgatom a kádban,

sokat ültél itt mellettem,

nézted, hogyan tűnik a hab,

most összetörtél valamit egy másik lakásban,

egy filmben azt a bögrét, amit tőlem kaptál;

éjszakánként megmértem köztünk a távolságot,

belekarcoltam a lepedőbe egy csíkot,

a neved és a napot,

mint anyámék az ajtókeretbe,

ők is centikben mérték az elszakadást,

hogy, amikor már nem szakad tovább,

az egészet újrafessék,

én vettem új lepedőt,

nincs gumi a sarkán, felgyűrődik,

mint a hullám,

rajta uszonyok, a lábaim helyett.

 

őszi reggel

 

egy árnyék simít végig a hátadon,

ahogy emelem a kezem,

és az első őszi eső elönti a Kazinczy utcát,

felelőtlenség ez a félbehagyott mozdulat,

közöttünk már csak a hangutánzók,

halkan, érthetetlenül,

halvány szemem nézed tanácstalan,

átütöd a falat, ha felállsz,

összedől, ha visszafekszel.

 

 

 

 

sirály

 

 

hányra zárod az ajtót, egy fagyos

éjszakán, érzést már csak harapófogóval,

talán a felhasadt ablakragasztó, húz,

azért vacogsz, a szög, ott, ferde, rosszul vertük

be, leesik a vakolat, ha elmész,

mikor jössz, ez kérdés még,

már a becézés se tart ébren,

a folyosón égve hagytad,

csukott szemmel, felhúzod a lábad,

ahogy egy sirály alszik

a forró, dunai homokban.