Jakab István: Anekdoták pataki diákéveimből

Az elveszett jogász

 

Trócsányi Józsi bácsi, a jogakadémiáról ottmaradt professzor egyházjogot oktatott a teológián. Bár érettségi után csak az 1949/50-es tanévben jártam oda, találkoztam vele, mert a kurzusa első éves tananyag volt. Az öreg sajátos ízlését mindenki ismerte, tudtuk, hogy szereti, ha tanítványai – legalább az ő óráin, illetve vizsgáin – világiasan, úgymond „jogászosan” öltözködnek.

Éppen vizsgára készültem, ráadásul elsőként az évfolyamból. Külön időpontot kaptam tőle, figyelembe véve, hogy haza kellett utaznom Nagyráskára, az akkor már lezárt országhatáron át. Az internátusban körültekintően felöltöztem. Buggyos térdnadrágot vettem föl, hozzá kölcsönkértem Tornallyay Marci kockás zakóját. A fejemre barna bársonykalap került, széles zöld szalaggal. Mindezt a vállamra terített tavaszi kabát, egy ún. „hubertusz” egészítette ki.

A szobában Száz Béla – végigmustrálva e meglehetősen tarka ruházatot – rám nézett és így szólt:

– Pista, ne csinálj cirkuszt! Meglátod, ki fog rúgni, és akkor velünk sem lesz elnéző!

Én azonban hittem a fellépésemben, meg persze alaposan fel is készültem.

A professzor derűs arccal nyugtázta megjelenésemet, és látható elégedettséggel jártatta végig tekintetét a felszerelésemen. Aztán kérdezett, én válaszoltam, egyre több témát érintett, majd látva, hogy valóban tudom az anyagot, elgondolkodva megszólalt:

– Látja, Tiszteletes úr, ilyenkor, amikor magukat vizsgáztatom, mindig fáj a szívem, hogy mennyi jó jogász vész el a teológusok között!

Természetesen jeles kaptam. A többiek kint vártak a folyosón, s amikor megtudták az eredményt, alig várták, hogy lehúzhassák rólam a bűvös ruhákat. Így lettem én is – legalább Trócsányi Józsi bácsi számára – elveszett jogász.

 

Oldalak: 1 2 3 4 5