Jálics Kinga – „Álljunk fel egy nagy körbe, fogjuk meg egymás kezét!”

Zsuráfszky Zoltán pályaképe

Zsuráfszky Zoltán táncművészt, koreográfust, Harangozó Gyula-díjas, Érdemes és Kiváló művészt, a Honvéd Együttes művészeti vezetőjét több évtizedes kimagasló művészi munkássága, a Kárpát-medencei magyar néptánckincs gyűjtése, megőrzése és közkinccsé tétele érdekében végzett sokoldalú tevékenysége elismeréseként 2013. március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki.
Elérkezett az ő életében ez a pillanat is. A fenti megfogalmazás a díjátadáskor elhangzó hivatalos indoklás. Néhány mondatba sűrítve a táncos eddigi életpályája.
Mit is jelent számunkra Zsuráfszky „több évtizedes kimagasló művészi munkássága”? Nekünk, művészet szerető, a néptáncért különösen rajongó emberek számára? Akik, mióta felfedeztük magunknak legelőször is a táncost, majd a koreográfust, rendezőt, együttesvezetőt, nem tévesztjük szem elől. Mert valóban hat ránk, munkálkodásának köszönhetően jobbá, gazdagabbá válunk. S főleg boldogabbá.
Pályájának állomásaira visszatekintve egyenes az útja. Noha a művészember élete alakulását „menet közben” nem mindig látja szépen kikövezettnek. Mégis elmondható, hogy szinte mindennek megvolt a maga értelme. Hiszen ahhoz, hogy Zsuráfszky Zoltán ma a Honvéd Együttes művészeti vezetője lehessen („vigyázó szeme” nemcsak a Tánckar, de a Férfikar, a Színészkar, a Papp István Gázsa vezette zenekar művészi tevékenységére is ki kell terjedjen), ehhez az irányítói szerephez gazdag tapasztalatokat szerezhetett korábbi időkben.
S akkor valóban pillantsunk vissza. Szikszón született 1956-ban. Az Állami Balett Intézet első, 1971-ben indult néptánc-tagozatának elvégzését követően a Magyar Állami Népi Együttes szólistája, majd 1983-ig tánckarvezetője. Az Egri Tanárképző Főiskola pedagógia-népművelés szakán, később a Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfus szakán szerzett diplomát. Az 1980-as évek elejétől 1991-ig a szegedi JATE Bálint Sándor Táncegyüttes és a gyöngyösi Vidróczki Együttes művészeti vezetője. Emellett, 1984 őszén, több táncos barátjával megalapította a Kodály Kamara Táncegyüttest, amelynek művészeti vezetője volt.
S itt álljunk meg egy pillanatra. Személyes emléket idézek. Az első élmény mindig meghatározó. Valamikor a nyolcvanas évek közepén, a Film Színház Muzsika című lap munkatársaként gyanútlanul beültem a Műegyetemen működő Szkéné Színház egyik előadására. A Kodály Kamara Táncegyüttes lépett fel. Nem ismertem őket. Mindössze hat pár táncolt a színpadon. A műsor első perceiben megakadt a szemem az egyik férfitáncoson. A tartása tűnt fel, ahogyan a vállát és a fejét tartotta. A tekintete büszke magabiztosságot sugallt, miközben a lába szédületes lendülettel járta a táncot. Illett volna a többieket is figyelnem, de megfeledkeztem róluk. Aki látta valaha táncolni Zsuráfszky Zoltánt, nincsenek kételyei, ki más is lehetett ez a varázslatos ifjú néptáncos. Én ettől a pillanattól kezdve figyelem őt. Nehezen vettem tudomásul, amikor abbahagyta a táncot. Tudom, persze, az évek múlásával ez az élet rendje. Végül „elnéztem” a sorsnak e törvényszerű váltást, mert a táncosból zseniális koreográfus és együttesvezető lett. S nézzük csak, merre vezetett az útja a továbbiakban.
1991-től a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetője és igazgatója. Irányítása alatt az együttes művészi munkája egyrészt az eredeti néptáncokat legautentikusabban reprezentáló színpadi megfogalmazásokra, másrészt a hagyományon alapuló gondolati tartalmú, tematikus jellegű táncszínházi produkciókra épül. A Budapest Táncegyüttes és a Honvéd Együttes közösen több, egész estét betöltő nagyszabású produkciót hozott létre és mutatott be, amelyekben vezető koreográfusként vett részt (Keleti táncvihar, Millenniumi sokadalom, Duna rapszódia, Egri csillagok, Árpád népe misztikus opera, illetve a jubileumi István, a király rockopera koreográfusa). A hazai hivatásos és amatőr együttesek szinte mindegyikében dolgozott. „Mellesleg” több színházi produkció (Budapesti Kamaraszínház, Pesti Magyar Színház, Egri Gárdonyi Géza Színház, Katona József Színház) koreográfusa. 1980-tól rendszeresen tanít az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Svájcban, Németországban és Japánban.
Alkotói pályájával párhuzamosan folyamatosan részt vett táncok gyűjtésében, így az utóbbi évek legnagyobb népzenei gyűjtésében, az Utolsó óra programban is. A magyar mellett foglalkozott a román, szlovák, délszláv gorál és cigány folklórral, anyagát a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének Néptánc Osztálya őrzi. Koreográfiai művészetében e hatalmas – és ilyen magas szinten kevesek által elsajátított – eredeti néptánc anyagból építkezik.
2007–2012 között a Honvéd Táncszínház művészeti vezetője. A Budapest Táncegyüttes időközben beolvadt a Honvéd Táncszínházba, ezért Zsuráfszky a mai Honvéd Táncszínházat a Molnár István által 1958-ban alapított Budapest Táncegyüttes jogutódjának is tekinti, olyan társulatnak, amelyben mindkét együttes hagyományai tovább élnek.
2012. június 15-e óta az egész Honvéd Együttes művészeti vezetője. Akik úgy gondolták, hogy bírni fogja erővel egy ilyen óriási intézmény, a Honvéd Együttes irányítását, nyilván látták, hogyan működik ez az ember. Nemcsak az év közbeni rutinfeladatok megoldásában, de akkor is, amikor nyaranta a Szegedi Szabadtéri Játékokon való fellépéseket kellett megszerveznie, vagy akár külföldi turnékat. Ezer olyan intéznivaló is ráhárult, amitől bármely, jó szervező képességgel megáldott vezető személyiségnek borsódzik a háta, de természetesen, a művészeten kívüli teendők során is állja a sarat. Holott már önmagában az is „ijesztő”, hogy a Honvéd Táncszínház Tánckara Magyarország legnagyobb létszámú, 40 tagú (20 pár) hivatásos néptánc együttese. És ezekre a táncosokra mind egyenként gondolnia kell. Mikor, milyen feladatot kapjon, amit bír, amire vár, aminek örül, s amivel elkápráztatja a közönséget.
Ha felidézzük azokat az éveket, amikor a Kodály Kamara Együttes egyik napról a másikra ellehetetlenült, mert magántársulatként képtelenség volt hosszú távon létezniük, Zsura – ahogy a hozzá közel állók szólítják – megjegyzi: amilyen bizonytalan helyzetbe kerülnek manapság színházi társulatok, az az ő számára s együttese tagjai számára évtizedekkel ezelőtt már ismerős volt. Csakhogy a táncos mentalitás egészen különleges. Ezt sok civil ember is átélhette a táncházakban. „Maga a táncház módszer megad egy alapot a biztonságra – magyarázta nemrégiben nagy hévvel. – Mert mi történik ott vagy bármely táncműhely próbatermében? Azt mondjuk: itt vagyunk, fogjuk meg egymás kezét. Álljunk fel egy nagy körbe. Gyerekek, szóljon az a zene és kezdjünk el táncolni! Ez pontosan a túlélésről szól, a kreativitásról, az interaktivitásról. S szól a nyitottságról, az emberek közötti párbeszédről.”
Amikor pedig folytattuk az elmélkedést arról, mi mindenre képes egy táncművész, Zsuráfszky tovább idézte emlékeit: „Engem Tímár Sándor és Györgyfalvay Katalin tanított. Mi voltunk az első évfolyam 1971-től ’75-ig, akik az Állami Balett Intézetben hivatásos néptáncművésszé lettünk. Ez nem akármilyen útravaló. Aztán a Huszonötödik Színházban tanúja lehettem, hogyan dolgozott együtt Sebő Ferenc és Györgyfalvay Katalin. Fiatal táncosként hívtak nyári szegedi produkciókba, ahol Bessenyei Ferenc volt Háry János. Ott lehettem a színpadon a Bánk bánban is.”
Ezek az élmények nyilvánvalóan elkísérték a művészt további útján. Tanulságos előzményként szolgáltak későbbi munkáihoz, amikor 1996-ban, 2005-ben, 2007-ben, 2010-ben szegedi produkciókat rendezhetett. Ott került közönség elé a Tánckrónika Dózsa György tetteiről című előadás. A Ghymes együttes zenéjére koreografált és rendezett Benyovszky táncjáték bemutatója szintén a szegedi Dóm téren volt, de a darab jövőjéről az ősbemutató után nem sokkal máris voltak elképzelései Zsuráfszkynak. Arra gondolt, hogy az 1700-as évek közepén Verbón született Benyovszky Móric korunkat megelőzően igazi világpolgár, izgalmas személyiség. Fontos feladatának érzi, hogy az ő életéről szóló táncjátékot, amelynek librettóját egyébként Szarka Tamás ötletéből Vincze Zsuzsa (Zsuráfszky felesége és alkotótársa) írta idén augusztusban színre vigyék Kassán. Abban a városban, amely 2013-ban Európa egyik kulturális fővárosa.
Az MTVA, a Duna Televízió és a Hagyományok Háza által meghirdetett Fölszállott a páva című népzene és néptánc tehetségkutató verseny zsűritagjaként Zsuráfszky Zoltánt megismerhette a televíziónézők sokasága, mégpedig több oldaláról. Megmutatkozott az esze, a műveltsége, a szíve, a temperamentuma. Hiszen fölszaladt a színpadra, s maga is táncra perdült. Mint mesélte, jóleső érzés volt, hogy azt követően az utcán rámosolyogtak ismeretlen emberek. Közben magában azon derült, hogy évtizedekig lehet valaki a szakmában bármilyen szinten, s mégis jó nagy csönd van körülötte. Kivéve, ha valami botrányt kreál köré a média, akkor egyből ismertté válhatna. De a „Páva” mindenképpen pozitív ismertséget eredményezett. S ebben nem föltétlenül az a jó – hangsúlyozta –, hogy a zsűritagokat jobban megismerték, hanem a népzene, a néptánc került reflektorfénybe. Harminc éve volt utoljára ilyen verseny, erre a seregszemlére óriási szükség volt már. Megint őt idézem: „Rádöbbent az ország, hogy mennyien foglalkoznak ezzel szabadidejükben. S hogy milyen hittel teszik. Ez komoly, szép dolog! S ez a kultúra nemcsak a fővárosban és más nagyvárosokban, de ezer helyen az egész Kárpát-medencében megmutatkozik. Jöttek a Felvidékről, Erdélyből, nagyon sokfelől”.
Láttam Zsurát próbákon dolgozni a táncosaival. A próbákat szenvedélyes hévvel vezeti. Megesik néha, hogy türelmét veszti és elkiáltja magát. Bár lehet, hogy csak azért emeli föl a hangját, hogy a terem túlsó végén is meghallják azok, akiknek éppen nem a lába, hanem a szája jár. Ám az indulata másodpercekig tart csupán. Aztán humorral elüti, s már mosolyog mindenki. Az interneten van egy rövid videofelvétel. Szabadtéren, rengeteg táncos közepén áll Zsura, s egyikük megkérdezi: nem hallgatná-e meg, hogyan utánozza őt egy fiú. Dehogynem! – feleli Zsura. S már halljuk is. Az övéhez kísértetiesen hasonlító hangon mondja aktuális dörgedelmeit a parodista. Zsura kezébe temeti az arcát, úgy nevet. Hallatlanul élvezi, amint tréfát űznek harsány megnyilvánulásaiból. A táncosok is jobbra-balra dőlnek a nevetéstől. S mindeközben a szeretet légköre fogja körbe a mestert és az ő táncosait.
Zsura fáradhatatlan. Noha a hivatása mellett más dolga is van a világban. Feleségével, Vincze Zsuzsannával (aki több mint 25 éve segíti szakmai munkáját is) négy gyermeket nevelnek.
Az utóbbi évek legjelentősebb, egész estét betöltő táncszínházi produkciói, amelyeknek koreográfusa és rendezője is egyben: Betyárok (1994–95); Élő Martin Archívum sorozat: Bonchida háromszor (1999), Kalotaszeg (2002), Szatmár (2004), Szék (2006), Mezőség (2008), Gyimes (2011); Csárdás – A Kelet tangója (2000); Magyar Rapszódia (2001); Csipkerózsika (mesejáték, 2001); Dracula (táncjáték felnőtteknek, 2003); Cigány kurázsi – Gipsy Spirit (2003); Boldog emberek (Móricz művek táncos adaptációja, 2004); Tündérmese (mesejáték, 2005); Boldogasszony vendégség (2005); Fekete-piros…tánc (2006); Monarchia – Népek tánczai (2007); Benyovszky (2008); Ballada – A halálra táncoltatott lány (2008). S a legújabbak: A Tenkes kapitánya (2009); Dózsa – Tánckrónika Dózsa György tetteiről (2010); Folklór-kalendárium I. – Táncoló tavasz (2012); Folklór-kalendárium II. – Téli tánc (2013). Irodalmi alapú, illetve népköltészeti, népzenei ihletésű koreográfiái: Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (1983); Fordulj, kedves lovam (1986); Hidegen fújnak a szelek (1986); Nagy László: Vendégek jövetele (1986); Ballada anyámról (1992); Arany János: A walesi bárdok (1994); A Költő (1995); Rókatánc (1995); Petőfi Sándor: Nemzeti dal (1998); Vörösmarty Mihály: A vén cigány (2012); illetve az ezekből szerkesztett műsor: Szárnyak zenéje (eltáncolt versek, 1996, 2012). Komolyzenei művek rendező-koreográfusa: Makrokozmosz (táncköltemény Bartók Béla: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művére, 2006); Metamorfózisok (táncköltemény Kodály Zoltán: Felszállott a páva – variációk magyar népdalra című művére, 2007); Carl Orff: Carmina Burana (2008); Tolcsvay–Bella: Testamentom (2008).
Zsuráfszky Zoltán munkásságát számtalan kitüntetéssel elismerték. Időrendben haladva: A Népművészet Ifjú Mestere (1977), Az Év Táncosa (1985), Magyar Művészetért Díj (1989), Harangozó Gyula-díj (1993), Érdemes Művész Díj (2002), Az Év Koreográfusa (2005), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2006), Kiváló Művész Díj (2010), s végül a legfrissebb, a 2013-ban odaítélt Kossuth-díj.
Befejezésül néhány gondolat Zsuráfszky Zoltán köszöntőjéből, amelyet 2010-ben a Tánc Világnapján mondott el a Művészetek Palotájában, az ünnepi gálaesten:
„Köszöntök mindenkit, aki rajongva, vagy távolságtartó tisztelettel, vagy akár – mint jómagam is – a szerelmesek elfogultságával tekint erre a szavakban nehezen kifejezhető művészeti ágra. A Tánc örök lüktetése, a pillanat művészetének nagyszerűsége sokakat elbűvölt már, s e bűvöletből nehéz, sokszor szinte lehetetlen szabadulni; akit egyszer magához láncolt, legyen az akárhány éves, nem feledi a mozgás szabadságát, szépségét, a gyakorlás áhított gyötrelmeit, s nem feledi azt a boldogságot sem, amely az általa elnyert sikert koronázza. Azt mondják, a táncnak csak jelene van, nem alkothat maradandót… S mégis! Mindig meg-megújuló formáival, létezésével örökké él, amíg az ember él a földön, hiszen egyidős az ember megjelenésével, s az örök emberi életerőt sugározza az emberi lélek legtisztább megnyilvánulási formájaként. Számomra a magyar és a Kárpát-medencei népek tánchagyományának továbbéltetése, művészi rangjának megőrzése – egyéni művészi utam mellett – a legfontosabb feladat.”