Kamarás István: Lelkipásztorkodás a református egyházközségekben

 

Lukáts Andrásnak és Lukátsné Orovicz Piroskának

 

A nyolcvanas évek végén és a rendszerváltás idején készült felmérések után[1] 1997-98-ban 125 plébániára és 60 filiára kiterjedt kutatás keretében vizsgáltam a katolikus egyházközségi lelkipásztorkodást, és írtam erről „jelentést”.[2] Azóta is folyamatosan gyűjtöm a katolikus lelkipásztorkodásra vonatkozó tényanyagot (elsősorban tanítványaim által készített esettanulmányokat)[3], csaknem évtizede pedig a protestáns (elsősorban református) gyülekezeti lelkipásztorkodásra is kiterjedt kutatási tevékenységem.

A református gyülekezeti lelkipásztorkodásról szóló „jelentésem” elsősorban a tanítványaim[4] által zömmel 2001 és 2007 között készült esettanulmányokra épül, amely 38 gyülekezet gyakorlatából, hitéletéből próbál megállapításokat tenni az „országos” helyzetre. A gyülekezetek[5] között van egészen kicsi és egészen nagy, fővárosi és vidéki (az ország minden tájáról), református és katolikus vidéken működő, hagyományőrző és újító, és mint a „látleletekből” kiderült: elfogyó, vegetáló, stabil középszert képviselő, felfelé kapaszkodó, virágzó, ellenpéldának és példának nevezhető.

Az ilyenfajta kutatások sokkal inkább magam, munkatársaim és a meginterjúvoltak személyes tapasztalataira, vélekedéseire és véleményére épülnek, mint kemény adatokra.[6] Ezekből az eléggé szubjektív, eléggé részleges „történetekből” próbáltam meg hiteles narratívát szőni. Az egyes egyházközségeken belül akarva-akaratlan szűk és némiképpen egyoldalú lett az adatközlők tábora, akik közül néhányak (elsősorban a lelkészek) eléggé szubjektív véleménye talán túlontúl is nagy hangsúllyal szerepelt, és az sem kizárható, hogy a legendák is színezik hitelességre törekvő történetemet. Így ezek a egyházközség-képek – miként a jelen tanulmányé is – valódiságukat, hitelességüket, reprezentativitásukat tekintve valahol az „ez van” és az „ilyen is van” közé helyezhetők.[7] Amikor a katolikus egyházközségi lelkipásztorkodással vetem össze a reformátust, akkor elsősorban az 1997-98-as vizsgálódást veszem alapul, ami azt jelenti, hogy egy valamivel régebbi katolikus képet a valamivel újabb reformátussal.

 

A hitélet alakulása

 

„Mi az oka annak, hogy a plébániai lelkipásztorkodás területén számos új fejlemény ellenére sem mutatkozik olyan fellendülés mint a katolikus oktatás, a katolikus karitász és a katolikus egyesületi tevékenység területén?”, tettem föl a kérdést a katolikus egyházközségi lelkipásztorkodás kutatásának megkezdése előtt, és azt a hipotetikus előzetes választ adtam, hogy „tény, hogy a rendszerváltás előtt még – nyilvánosan vagy rejtve – a plébánián folyó tevékenységek egy részét regionális vagy országos »profi« vallási szervezetek vették át, ám ebből még nem következik az, hogy ezek és/vagy ezekhez hasonló tevékenységek legalább is részben nem maradhatnának továbbra is a plébániai közösségi élet szerves „életelemei”.[8]

 

(A hívek létszáma, összetétele) A 125 katolikus egyházközség egyharmadában az ottaniak úgy tapasztalták, hogy a rendszerváltás óta növekedett a vallásukat rendszeresen gyakorló hívek száma, másik harmadában csökkenést tapasztaltak, ötödükben nem változott, hetedükben 1989-91-ben megemelkedett, majd néhány év múlva (legtöbben 1994-től észlelték) ismét csökkenni kezdett a vasárnap rendszeresen misére járó hívek száma. Nagyjából hasonló kép alakult ki számomra a református „mezőn” is. Abban is van hasonlóság, hogy a létszámukban növekvő egyházközségek között a kisebb falvakban működőktől a nagyobb városokig mindenféle egyházközséget találhatunk, és abban is, hogy a gyerekek és szüleik, a fiatalok és a közép-korosztálybeliek, kevesebb helyen az értelmiségiek, vezető beosztásúak és a pedagógusok alkotják elsősorban a növekményt. És mindkét „mezőn” ott, ahol valamiféle paradigma-váltás következett be az egyházközség életében egy-egy karizmatikus személyiségű pap vagy (a reformátusoknál ritkábban) csoport működésének következtében. Csökkenő létszámú egyházközségeket is ugyanúgy lehet találni mindkét „mezőn” kisebb falvakban, mint nagyobb városokban.

A vasárnapi istentiszteleten résztvevők aránya nagy eltérést mutat mindkét egyházban, a potenciális hívek aránya átlagosan a katolikusok körében[9] 15%, a reformátusoknál – a gyermek-istentiszteleteket figyelmen kívül hagyva – 13%. A regisztrált református hívek aránya a településen számba vett reformátusokhoz képest rendkívüli mértékben szóródik: 10-től 90%-ig (az átlag 30-40% körül); ugyanígy szóródik a rendszeresen istentiszteletet látogatók aránya a regisztráltakhoz képest: 10-től 55%-ig (az átlag 20-25% körül). Tipikusan református hitéletet jellemző adat, hogy a nagyobb ünnepeken átlagosan két-háromszorosára emelkedik a hívek száma.

A vizsgált katolikus egyházközségek 54%-ában a rendszeresen misére járók többsége 60 éven felüli és nő, és csak 11%-ában van képviselve minden korosztály. 22%-ában az idősek mellett – szüleik és a szüleik korosztályának távollétében – szép számmal jelennek meg gyerekek. A református egyházközségekben meglehetősen hasonló a helyzet. Abban is, hogy a cigányok csak a keresztelést meg a temetést, esetleg az egyházi esküvőt igénylik, a „magyarok” istentiszteletére nemigen járnak.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8