Kamarás István: Lelkipásztorkodás a református egyházközségekben

(Presbitériumok) Természetesen jogosan feltehető a kérdés, mennyiben tekinthető egy gyülekezet működése demokratikusnak, ahol a presbitérium összetétele egyáltalán nem tükrözi a hívek nemi, életkori, társadalmi, vallásossági összetételét. A rendszerváltozás időpontjához képest a katolikus plébániákon lassú változás tapasztalható: a képviselő testületek aktívabbak, többféle ügybe és érdemibb döntésekbe kapcsolják be őket, tagságuk fiatalodik, és lassan növekszik a nők aránya. E vonatkozásban azonban még rendkívül nagyok a különbségek: még mindig vannak nők és fiatalok nélküli testületek, vannak formálisan létező, de nem működő testületek miközben a plébános másokra (fiatalokra, szakemberek, közösségekre) támaszkodva vezeti a plébániát, és vannak már állandóan munkában lévő és akár hetente ülésező, közösségként működő testületek. Vannak még szép számmal olyaok, olyan testületek, amelyek lelkesen lehordják a plébánia padlásáról a galambpiszkot (vagy azért, mert csak erre kéri fel őket, vagy mert csak erre alkalmasak), és akadnak már szép számmal olyanok is, akik nem csak a lelkipásztori koncepció végrehajtásában, de kidolgozásában is részt vesznek. Tapasztalataim alapján mindez szinte szóról szóra igaznak tűnik a vizsgált református presbitériumokra is, amelyek tizedében nem volt nő, felében negyede sem, s csak hatodában haladta meg a 40%-ot a nők aránya. A negyven éven aluliak aránya ugyan nem volt sokkal alacsonyabb, mint a hívek körében, de az aktívabb, feladatot vállaló, a jövőre orientált 40 évesnél fiatalabbak aránya az esetek kétharmadában 0 és 20% között volt. Úgy vélem, nem egyedi eset a Budapest-környéki agglomerációs kisváros felerészben fiatalokból álló gyülekezeté, ahol az egyházközség ügyeiről egy olyan presbitérium dönt, amelynek többsége 60 évesnél idősebb.

Nagy eltérések vannak a presbitériumi munka intenzitásában, a presbitérium egyházközségi súlyát és szerepét illetően (mennyire formális vagy érdemi, mennyire kezdeményező vagy végrehajtó, mennyire „lelki” vagy csak technikai, mennyire kompetens (szakszerű). Vannak évente csak néhányszor, havonta és még gyakrabban tanácskozó (vagy éppen csak „ülésező”) testületek. Vannak olyanok, amelyek különféle munkabizottságokat működtetnek, és olyanok, akik minden fontosabb ügyet megtárgyalnak. Vannak egyes feladatokra (műszaki, kommunikációs, karitatív, missziós), „szakosodott” presbitériumok: egyesek elsősorban csak tataroznak, mások főképpen csak a diakóniai munkát végzik. Jó néhány helyen már egyenesen anakronisztikus képződmény a presbitérium: „Nagyrészt nyugdíjas parasztemberek, nők alig. Nincs tekintélyük, legtöbbször nem is értik meg, mit szeretne a lelkész, s ha meg is szavazzák, másnapra elfelejtik”. Jó néhány helyen elsősorban csak a presbiteri vérvonalhoz tartozó „vének” lehetnek presbiterek, betelepülők és fiatalok semmiképpen sem. A katolikus „mezőn” nem igen tapasztaltam azt, ami református „berkekben” több esetben is: a presbitérium lelki gondozását, lelki továbbképzését. Némely presbitériumok új szereppel és funkcióval bővülnek, elmozdulnak az imacsoport, a hittancsoport, vallási kisközösség irányába. Ez azért is fontos fejlemény, mert eléggé sok református egyházközségre jellemző az, hogy „kevés az olyan presbiter, aki hitben, erkölcsben, szolgálatkészségben munkatársa tudna lenni a lelkésznek. E téren meg kell jegyezni, hogy a hagyományosan férfiakból álló presbitériumok kezdenek elnőiesedni. Mert sok esetben nincs erre alkalmas férfi. A nők sokkal szolgálatkészebbnek bizonyulnak. Sokszor azért adunk hálát, hogy a presbitérium nem kerékkötője a dolgoknak. Sajnos arra is van példa, hogy a presbitérium egyenesen gátolja a lelkész munkáját.”

Nemigen adható sem a katolikus, sem a református „mezőn” egyértelmű válasz arra, hogy hogyan helyezhető el a klerikusok és a világiak között a presbitérium; szociológiai értelemben, hiszen teológiai értelemben utóbbi is a királyi papság halmazába tartozik. Néhol nagyon közel a „szent pólushoz”, néhol eléggé vagy nagyon távol, hiszen jó néhány helyen a formálisan működő, bólogató jánosokból álló presbitérium sokkal kisebb szerepet játszik a gyülekezet életében, mint a lelkész közvetlen munkatársai, akik más körökhöz tartoznak: hitoktatók, különböző munkacsoportok és gyülekezeti közösségek vezetői (vagy vezető személyiségei), teológusi képzettséggel rendelkező világiak. Aszalós János a katolikus egyházközségekben a pap és a világiak kapcsolatát tekintve ötféle viszonynak megfelelő ötféle szerepet különböztet meg a világiak között: A) a paphoz közel álló hatalmi elit, B) a pásztor és a nyáj közé iktatott „terelő puli” szerep, C) merőben formális, szolgai szerep, D) kezdeményező szerep, E) konfrontálódó szerep.[18] Mindezeket a „laikus-szerepeket” a református „mezőn” készült esettanulmányokban is megtaláltam.

 

A lelkipásztorkodás területei

 

(Liturgia) Egy katolikus egyházközségben gyakoribb a liturgikus esemény: napi szentmise, litánia, több szentség „kiszolgáltatás”, több ünnep, többféle alkalmi (hétköznapi) szertartás (különféle áldások). E téren a katolikus „mezőn” kettős tendencia figyelhető meg: egyfelől a papok számának erőteljes fogyása következtében az egy papra jutó misék számának növekedése egyértelműen a liturgia ihletettségének és színvonalának a rovására megy, másfelől a plébániák életébe bekapcsolódó lelkiségi mozgalmakat képviselő kisközösségek általában gazdagítják az egyházközségek liturgikus kultúráját. A református „mezőn” egyik tendencia sem jellemző. Többé-kevésbé jellemző viszont az, amit a katolikus homiliákról állapítottunk meg: a homiliák jellege, nyelve és színvonala meglehetősen különböző. Igen ritka az olyan pap, aki egyszerre képes az értelmiségieket és az egyszerű híveket megszólítani. Nagyon kevesen vannak, azok, akik a gyerekek, a csak felületesen vallásos fiatalok vagy az értelmiségiek nyelvét beszélik. Mind az értelmiségi hívek, mind pedig tizen-huszonéves fiatalok jelentős része papjaik beszédeit unalmasnak, primitívnek, túl kegyesnek vagy kioktatónak érzi. Rajtuk kívül mások is életidegennek, az ő világuktól távolinak érzik a hozzájuk „papos nyelven” szóló papok beszédét. A református igehirdetők egy részére is igaz, amit P. Zulehner a katolikusokról állapít meg „Az egyetemes üdvösségpesszimizmus szellemében beszélnek. Sok szó esik a bűnről, az örök kárhozatról, alig valami az irgalomról, a szolgálatról, a világiak aktuális feladatairól és problémáiról, a közös küldetésről. Örömhír helyett dörgedelem és fenyegetés, ráadásul ez is alacsony színvonalon.”[19]

A 38 esettanulmány alapján a vasár- és ünnepnapi istentiszteleteken kívül a leggyakoribb liturgia a gyermek istentisztelet[20] volt (amely inkább a nagyobb és városi gyülekezetekre jellemző), egy-két esetben szerepelt ifjúsági istentisztelet, házi istentisztelet, zenés áhítat,[21] úrvacsora előtti bűnbánati istentisztelet, nemzedékek istentisztelete és asztal körüli rendhagyó úrvacsora. Néhány helyen szorgalmazzák, hogy a gyerekek is részt vegyenek a „felnőtt” liturgián. Egy megyeszékhely egyik gyülekezetében az istentisztelet első tíz perce után válnak szét a gyerekek és a felnőttek.

A vizsgáltak közül a legtöbb egyházközségben csak az „előírt” ünnepi úrvacsorákat tartják meg, egy-két helyen havi rendszerességgel adnak-vesznek úrvacsorát.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8