Kapusi Angéla: Vályi Nagy Ferenc és az Íliász-pör

A pataki kollégium professzora

„És itt, hol a sírhalmokig egy homály/ Minden halandót, s engemet is borít/ Ki volna más, oh bölcs okosság!/ Mint te lehetsz igazabb vezérem?”[1] – így szól Vályi Nagy Ferenc ódájában, akinek a tudás iránti vágy, a költészet és a műveltség élete fontos részét képezte. 1798-tól húsz éven át volt a Sárospataki Református Kollégium közkedvelt és eredményes középiskolai tanára, és 1819-től az újonnan létrehozott exegetikai és egyháztörténeti tanszék professzora.

Az 1796. évi tanügyi reformnak köszönhetően jelentek meg a felnőtt, hivatásos középiskolai tanárok, a humaniorum professzorok a pataki kollégiumban.[2] Közülük elsőként 1797-től Geleji József, a következő évtől pedig Vályi Nagy Ferenc szolgálta a kollégiumot. Ekkoriban, a középiskolai tanárok legfeljebb csak szerény publikációs tevékenységet fejtettek ki. Tevékenységük inkább a középiskolai képzés alapjainak megteremtése, a középiskolai tanári szakma, egy új hivatás kialakulása miatt jelentős számunkra.[3] A humaniorum professzorok közül ezért is kiemelkedő Vályi Nagy személye, aki a középfokon oktatók között szokatlan műveltséggel és ambíciókkal rendelkezett. Tanult a zürichi egyetemen, ahol két évig leginkább a teológiai tudományokat, bölcseletet és természettant, a görög és római irodalmat sajátította el. A görög nyelv és a magyar irodalom voltak kedvelt tárgyai, amelyeket középiskolai tanárként tanítványaival is igyekezett megszerettetni. Diákjait arra motiválta, hogy rímetlen verseket írjanak, ami akkoriban még ritkaságnak számított. Élete végén, már meglehetősen későn foglalhatta el az egyháztörténet és a görög irodalom számára újonnan felállított katedrát, ami azért sajnálatos, mert már 1807-től kezdve folyamatosan felmerült a neve, amikor teológia professzort kellett választani a kollégiumban, és a rá szavazók aránya fokozatosan emelkedett.[4] Szeptemberi professzori beiktatása után októberben megbetegedett, és néhány hónap múlva, 1820 januárjában meghalt. Életműve méltatlanul elfeledett a magyar irodalom történetében. Rím nélküli versei és a tanítványait is ilyen versekre ösztönző pedagógusi tevékenysége mellett leginkább Homérosz Íliászának magyarra fordítása tette nevezetessé.[5]

Nevét napjainkban legfeljebb csak az Íliászi per kapcsán szokás emlegetni, az irodalomtörténeti monográfiák pedig éppen csak utalnak rá.[6] Dolgozatom célja: regisztrálni az Íliászi pör előzményeit, majd folyamatának állomásait. Végül felvázolom a vita értelmezésének és jelentőségének lehetőségeit, nyomatékosítva Vályi Nagy Ferenc tevékenységének jelentőségét.

 

Az Íliászi pör

„[A] megtörténtet meg nem történté senki nem teheti. Fellobbanásé a hiba, elcsendesülésé a helyrehozás.”[7] Így zárja Kölcsey Ferenc az irodalomtörténet-írás során elhíresült első plágiumvitát, az Íliász-pört, amelyet az első, az irodalmi művek tulajdonjogáról zajló nyilvános polémiaként tartunk számon. A történet kezdete 1809-ig nyúlik vissza, amikor megjelent Vályi Nagy Ferenc Békaegérharc-fordítása, ami a talán akkor már tervezett Íliász-fordítás gyakorlómunkája volt.[8] Az eposz fordításába nem sokkal később kezdhette a munkát, mert 1814-ben már négy énekkel készen volt.[9] Mindeközben Kölcsey is hozzáfogott Homérosz eposzának fordításához: 1809-ben arról számol be Kazinczynak, hogy Homéroszt kezdi tanulni, 1813-ban már azt írja Szemere Pálnak, hogy az Íliászt elolvasta, s az Odüsszeia ötödik könyvénél jár. Leveléből az látszik, hogy tudomása van Vályi Nagy fordítói tevékenységéről, s meglehetősen kritikus a sárospataki tanár képességeit és eredményeit illetően. 1815 őszén Szemerének már arról ír, hogy „iszonyú küzdéseken” átmenve, de Homéroszt fordítja, 1816 tavaszán pedig már azt ígéri, hogy hamarosan küldi az Íliász elejét. 1817 és 1820 között folyamatosan ingadozik a munka iránti lelkesedése, hol kételkedő, hol pedig bizakodó.[10] Majd 1821-ben megjelenik Vályi Nagy Íliász-fordítása,[11] Kazinczy sajtó alá rendezésével. Kölcsey minden bizonnyal csak később ismeri meg a munkát, de 1823 februárjában már ír erről Szemerének,[12] s ezzel elkezdődik a magyar irodalom első plágium-ügye, az Íliász-pör.

Kölcsey 1816-ban elküldi Szemere Pálnak az Íliász általa addig lefordított részeit, amit Szemere továbbít 1817-ben Kazinczynak,[13] aki megküldi Vályi Nagynak, hogy tanuljon belőle.[14] A pataki tanár a kapott fordításból hét sort változtatás nélkül, néhány sort pedig némi módosítással beleépített saját munkájába. 1820-ban Vályi Nagy meghal, mielőtt a munkát megjelentethette volna, így a szöveget Kazinczy rendezte sajtó alá. Kazinczy a kiadás előszavában kijelöli Vályi Nagy Homérosz-fordításának eszmetörténeti jelentőségét, ezzel csökkentve Kölcsey fordítói tevékenységének szerepét. Azt nem tudni, hogy Vályi Nagy jelölte-e valahogyan az átvételeket, de Kazinczy kiadásában ezt nem tette meg, s ezen Kölcsey felháborodott, mivel az ő munkája mindaddig még nem jelent meg nyomtatásban. Így joggal tarthatott attól, hogy ha az ő fordítása egyszer megjelenik, az olvasók majd azt gondolják, hogy ő vette át a sorokat Vályi Nagy Ferenctől. Kölcsey hangsúlyozta, ha a kiadásban az adott soroknál feltüntették volna, hogy az átvétel tőle van, egy szava sem lett volna. Szemere Pált kérte meg a saját és Vályi Nagy sorainak és kifejezéseinek összevetésére: „[k]érlek tehát, édes prókátor barátom, hogy nálad maradt fordításomat a Nagyéval összevetvén, jeleld ki az övéből az enyémeket; s a Tudományos Gyűjtemény publikuma előtt adasd vissza fordítójoknak!”[15] Szemere vállalta a felkérést, összevetette a két fordítás adott részeit,[16] és nyilvánossá tette ítéletét a kérdésben. A mérleg Kölcsey oldalára billent: „valóban, nem kevésbé erősíttetik panasza azon egyformaság által, melyet minden figyelmes olvasó észrevehet, s mely szerént az egész első éneken keresztül Kölcsey merész sajátságai, hexametereinek fordulatai, epithetonai, konstrukciói kisebb s nagyobb változással Vályi nagynál visszazengenek.”[17] Kölcseynek ez az igazságszolgáltatás elég volt, és a „per” végén készen állt Kazinczyval kibékülni – „Kezemet nyújtom engesztelésre; s literátori pályánk első bajnokáért kevesebbet tennem nem lehet.”[18] –, de végül az amúgy is meglazult kapcsolatuk nem vált szorosabbá.

Oldalak: 1 2 3