Kapusi Angéla: Vályi Nagy Ferenc és az Íliász-pör

A polémia értelmezésének lehetőségei

Az Íliász-pör a magyar irodalomtörténet egyik fontos állomása több szempontból. Egyrészt a szerzői tulajdon kérdése miatt, amely mindaddig sem etikai, sem jogi értelemben nem vetődött fel. Így ettől kezdve, Kölcsey példája hivatkozási alapként erkölcsi védelmet jelenthetett a szerzőknek. Másrészt megismerhetjük Kölcsey és Vályi Nagy fordítói elveinek kialakulási folyamatát, amely munka a következő időszakban meghatározta a többi Homérosz-fordító munkáját. S végül Zákány Tóth Péter szerint egyáltalán nem kell plágiumvitaként kezelni a jelenséget, inkább akként, amely által megérthetjük azt a szemléletváltást, amely az irodalmi művek megítélésében végbement.[19]

A fordítói elvek Kölcseyben a munka közben, fokozatosan alakultak ki. 1814-ben Kazinczynak írt levelében még csak a homéroszi Apollón-himnusz fordításának kísérletéről tud beszámolni, és a fő nehézséget a szóösszetételek fordításában és a hexameterek fordításához szükséges daktilikus szavak hiányában látja.[20] Ugyanebben az időben ír Szemerének is, s a himnusz fordítói nehézségeiről panaszkodva arra gondol, hogy a hexametereket magyarra jambusokban kellene fordítani. 1815-ben úgy látszik, belekezdett az Íliász fordításába, Szemerének azt írja: „[i]szonyú küzdéseken kell keresztülmennie a Homér fordítójának. Én szóról-szóra fordítok”.[21] Ekkor még Kölcsey tartalmi pontosságról beszél, majd két év múlva már arra a következtetésre jut, hogy különféle stílusú írókat, különféle stílusban kell fordítani.[22] A különbség Kölcsey és Vályi Nagy fordítói elveiben nem a szavak síkján fogható meg, hanem a stílusban és a művészi tudatosságban. Ezt jól mutatja az Íliászban megjelenő homéroszi jelzők fordítása, amelyek között vannak olyanok, amelyek a magyar homéroszi nyelvben meggyökereztek.[23] Kölcsey és Vályi Nagy fordításáról mindent összevetve elmondható, hogy elveik azonosak voltak, s ez valószínűleg Kölcsey érdeme. Megtartották az eredeti versformát, sort sorra fordítottak, az istenek nevét nem fordították latinra, és nem törekedtek a homéroszi eposz megszépítésére, hanem szóhasználatukkal megtartották a homéroszi stílust. Mindezzel pedig igen hosszú időre meghatározták a későbbi Homérosz-fordítók munkáját.[24]

Arra, hogy a Kazinczy és Kölcsey között végbement polémiát ne plágiumvitaként értékeljük, Zákány Tóth Péter számos érvet hoz fel. Egyrészt Kölcsey már 1817 óta nem foglalkozott a fordítás befejezésének és publikálásának gondolatával, másrészt a polémia kibontakozásának éve 1823, ami elég késő Vályi Nagy műveinek 1821-es poszthumusz kiadásához képest, s ez megkérdőjelezi azt a szándékot, miszerint Kölcsey célja a vitában az irodalmi eltulajdonlás bizonyítása. Harmadrészt pedig problematikus az az elgondolás, hogy a magyar irodalomtörténet első plágiumvitája éppen egy fordítás körül bontakozik ki, hiszen a fordítás célja egy szöveget az adott nyelven olvasni nem tudó közönség elé tárni, ami által a fordító maga szolgálatot teljesít, háttérbe szorul az eredeti mű és annak szerzőjével alkotott viszonyában.[25] Így tehát Zákány szerint a Kazinczy–Kölcsey polémiát nem plágiumvitaként, hanem az irodalmi művekhez való olvasói viszony és a fordítói öndefiníció különböző nézeteinek összecsapásaként kell értelmeznünk. Kazinczy számára a fordítás szabadon használható eszköz a művelődés ideális állapotához vezető úton, és az irodalom általánosan elfogadott igazságokat közvetít, amit mindenki szabadon használhat. Szemeréhez írt levelében Vályi Nagy védelmére kelve, a következőképpen érvel: „Vályi Nagy a Kölcsey fordítását látta, s sok helyeken a Kölcseyét igen szerencsésnek találván, örömmel vette által sorait […] nem hogy lopjon, nem hogy a munkát restelli, hanem azért, mert őtet a mesterség szeretete, s nem a hiúság vezérli.”[26] Kölcsey azonban másként értelmezi a fordítói munkát, szerinte a fordítónak feladata a forrásszöveg eredeti jellemzőit visszaadni, tehát nem rendelkezhet vele szabadon, valamint ő a fordítói munkát egyben alkotói tevékenységnek is tartja (nem szolgálatot végzőnek), amely által társszerzővé lép fel a forrásszöveg szerzője mellett.[27] Kölcsey Szemeréhez írt levelében a vita kontextusában a plágium fogalmát a következőképpen határozza meg: „[m]ásnak egész munkáját vagy csaknémely helyeit a magam írásába szabad átaltennem, csakhogy az auktort hűven megnevezzem: ezt kölcsönzésnek hívják, nem plágiumnak; de ha másnak egész munkáját, vagy némely helyeit, vagy csak felfödezéseit és gondolatjait is úgy viszem által magam írásába, mint sajátomat – ez, édes barátom, és egyedül ez a plágium.”[28] Kölcseynek ez a meghatározása jelentős a magyar irodalom történetében, mert ez a szerzői én és más szerző kapcsolatának rögzítése. Az Íliász fordítása körüli plágiumvita emiatt a viszonyrendszer miatt jelentős: rögzíti a szerzőnek, más szerzőre való hivatkozásának szabályait.

*

Az Íliászi per, amely tulajdonképpen Kölcsey és Kazinczy Ferenc között zajlott le, az irodalmi szöveg és a szerzői én közötti kapcsolat meghatározását segítette elő. A történelem fintora, hogy Vályi Nagy Ferenc, aki a polémia kiindulópontja és kulcsfigurája, ekkoriban már nem élt. Alakja mégsem feledhető, hiszen tanári karrierje mellett kiemelkedő az irodalmi-költői munkássága is.[29] Már sárospataki tanárként, 1799-ben adta ki eposzát, A’ pártos Jérusálemet.[30] Kazinczy hatására választott irodalmi irány produktuma az 1807-ben megjelent Ódák Horátz’ mértékein[31] című kötete. Ezt követően, bár a versírással továbbra sem hagyott fel, műfordításkötetei láttak napvilágot, többek között a már halála után megjelent, Homérosz Íliásza. Szintén halála után, 1820-ban jelentették meg addig kötetben kiadatlan verseinek még saját összeállítású gyűjteményét, a Polyhymniát.[32] Latin verseinek figyelemre méltó korpusza a Carmina Latina.[33] Vályi Nagy lelkészi hivatásának gyümölcsei az egyházi énekeskönyvbe írt énekszövegek és halotti orációk.[34] Mindez a korántsem teljes felsorolás hűen tükrözi a pataki kollégium híres tanáregyéniségének sokoldalú műveltségét és jelentőségét.

Oldalak: 1 2 3