Keller Ilka versei

Habituáció – 1.

 

Egy hangya hintázik a bordáid között.

Sternálisan sinister kilenc centire, kicsi

kezével a negyedik borda felső ívébe

kapaszkodik. A teste a szívcsúcslökés

helyére vetődik, onnan vesz lendületet,

minden percben hatvanszor. Amíg a kezemet

az oldaladon tartom, érzem a lába ízeit,

ahogy belülről rúgja kifelé a bőrt.

Eleinte furcsának tartottam, de aztán rájöttem,

könnyebb így. Hogy nekem szívem van,

neked meg hangyád.

 

 

 

 

Interfázis – 4.

 

 

Elmúlt kapcsolatunk elgázolt macska az út szélén, belőle

fekete tyúk csipeget. Szemüveget kell felvennem ahhoz,

hogy jobban lássam, szeretném megkérdezni:

mit érez? Ez itt selymes és szépemlékű, ez itt kusza,

ragacsos és hazug, egyáltalában semmi különleges, olyan ez,

mint bármelyik másik döglött állat. Amíg

felegyenesedek, és elsétálok az ellenkező irányba,

addig „Pedig az nem lehet” alakra fonom össze a hajamat.

Így talán nem fújja ki belőle az illatodat a szél.

 

 

 

 

Olfactorius – 7.

 

 

Én vagyok a tériszonyod. Amíg itt állunk, a körhinta

alatt, és te leszorítod a szemedet, én nyugalmat simítok

a szarkalábaidba. Látod, itt ez a lánc, majd az árnyéka

az ülésbe nyom. Sosem gondoltam volna, hogy jobban

fogok félni, mint te valaha, mikor lejár a menetidő,

belőled pedig eltűnik a tériszony, és vele együtt én is