Kiss Dávid versei

Bergen

Tízezer évek feszültek bennük,

míg egymást váltották kis jégkorszakok,

csikorgó viták hajszálrepedéseiből

egyre csak mélyültek a törésvonalak.

Aztán elöntötte őket a hallgatás,

és a dermesztő csend közéjük fagyott.

 

Láttam megszületni a tengert:

a fjord fölött sok száz szikla

jégcseppet könnyezett,

és vízesésként zúdult alá a felengedés –

az egész hegy zokogott.

 

Magasra másztam, hogy mindent belássak,

és maguk közé fogadtak a síró sziklalények:

közös palotánkká tettük az erdőt,

hol halott fenyők törzsei a dizájnbútorok.

Rám otthon csak dobozhegyek várnak –

itt igazi hegyek királya vagyok.

 

Talán maradnom kellene északon,

hogy újabb tízezer év alatt

valahogy mégis elfelejtselek,

míg eggyé válok a mohás sziklákkal,

és kisírok magamból én is

dermesztő tengereket.

 

 

Szemtől szemben

Emlékszem, azt mondtad,

a szemem olyan kék,

mint a tenger Zákinthosznál –

éreztem, hogy alámerülsz benne,

akár egy búvár, aki

mélységre vágyik, és odalent

rég elsüllyedt kincsekre lel.

 

Én borostyánnak láttam a tiédet,

titkokat rejtő, ősi zárványnak:

egyszer foglyul ejtette

egy kihunyó nap sugarát,

most izzó kőként ragyog be

szélfútta, hideg partokat.