Koncz Gábor: A pataki kollégium visszavételének (1989–1990) történelmi körülményei

Immár negyedszázad távlatából, messziről vagy kívülről nézve, összemosódnak a hónapok, egymásba csúsznak az évek eseményei. Ezért is szükséges hangsúlyozni: a Sárospataki Református Kollégiumot a pártállamtól vettük vissza. Tehát a Kollégium egyházi keretek közötti újra indítása nem a rendszerváltás következménye, hanem a rendszerváltás előkészítésének, folyamatának része, sőt jelentős tényezője volt.

Az Állam és a Magyarországi Református Egyház közötti, 1948-as Egyezmény szerint, a Sárospataki Református Kollégium (korábbi nevén: Főiskola) a Tiszáninneni Református Egyházkerület tulajdonában és működtetésében maradt. A „fordulat éve” (1948) után azonban a diktatúra kiterjesztésének és tombolásának egyik szomorú eseménye volt az, hogy 1951-ben a központi egyházkormányzat megszüntette a pataki Teológiát. Majd 1952-től, az épületek jelentős részével együtt, a Gimnázium állami fennhatóság alá került, Sárospataki Rákóczi Gimnázium névvel. Egyházi kezelésben maradt a Nagykönyvtár, Múzeum, Levéltár és az Adattár; Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei elnevezéssel. A központi egyházi vezetés felajánlása, árulása miatt az Egyházkerület tiltakozott, ezért egy időre magát a kerületet is megszüntették.

A megszüntetés, feldarabolás általános és konkrét körülményeiről gazdag irodalom jelent meg, folyamatosan kiegészülve a visszaemlékezésekkel és a más témájú írások keretében egy- egy momentum említésével.[1]

Édesapám, Dr. Koncz Sándor (1913–1983) akkor teológiai tanár, a Gazdasági Választmány elnöke volt Sárospatakon. Küzdött a megmaradásért. Ezért is szenvedett hátratételt. Alsóvadászon volt lelkész, 1952–64 között nem publikálhatott. Tisztelték és ő is szerette a falut. A család részben a kert műveléséből élt… Ám egy nagy ívű teológiai, filozófiai pályafutás összeomlott.[2] Gyermekkoromban napi téma volt: megszüntették, elvették…[3]

Jelen írásom továbbírt tanulmány.[4] A korábban megjelentek alcímében a Sárospataki Református Kollégium Alapítvány szerepelt, mert akkor döntően ennek létrehozási körülményeit tárgyaltam. Most itt bővítem és tágítom a témakört. Pontos volt az első közlés szerkesztője által, az akkori vázlathoz adott alcím. Történelmi körülményeket, tehát dimenziókat, tényeket és szándékokat tekintettem át; vázlatként, feladat megjelölésként, egy készülő, dokumentumokkal is alátámasztott tanulmányhoz. A megállapítások a személyes sorsként is megélt és vállalt nézeteimet tükrözték és tükrözik, tehát nem feltétlenül estek vagy esnek egybe az Alapítvány mindenkori Kuratóriumának vagy a közlést vállaló kötetek szerkesztőinek álláspontjával.

Láttam, mint ezredéveken át előttem már sok millióan: a parázs izzik, fellobban, ellobban… Ajánlom az utókornak most is e zsarátnokot… Hiszen a visszavétel igénye lappangott és felmerült a napi beszélgetésekben, az évente ismétlődő öregdiák találkozókon, az öregdiák szerveződések eseményein. A követelés nyilvánosan először Pápán hangzott el, a református templomban, 1981-ben, a Pápai Református Kollégium létrehozásának 450. évfordulóján. Sinkovits Imre követelte emlékezetes szónoklatában: „Adják vissza a Pápai és a Sárospataki Református Kollégiumokat!” (Az ünnepségre piros Zsigulival autóztunk Édesapámmal. Utolértük az állami és egyházi fekete autók konvoját… „Menj be közéjük, mégiscsak koronatanút szállítasz…”) Jómagam konkrétan ekkortól foglalkoztam a visszavétellel. Ez az írás az 1989–90-es történések közvetlen előzményeiről szól. A végén összefoglalom majd a még tovább írni lehetőségeit és feladatait.[5]

Oldalak: 1 2