Kovács Edward versei

Nem mozdul

Hazavárják, de nem mehet, kit maradásra kényszerítenek
kicsinyes kifogásai, elfordítja tekintetét, tétovaságban ragad,
mint viaszban óvatlan bogarak, ezért megadóan elképzeli,
ahogy megsárgulnak a kertvégi barackfák fodrozódó levelei,
ahogy évente egyre fogyatkozó terméseit érintetlenül találja
a rothadás, ahogy a törzseket körülölelő lucerna alárogy saját

súlyánál, mert aki nem mehet, hazavárják a megfáradt kezek,
hogy kapkodva leszedje eltékozolt nyarak túlérett gyümölcseit,

hogy még a kényszerű meghajlás előtt levágja és begyűjtse

a takarmányt, hogy megetesse bűntudatóljai felfordulásig

visító jószágait, hogy megpihenjen kihűlt naplementék

nektárillatú lugasaiban, míg vacsorával várják nehezülő

tagjai a törődésnek, a nyárikonyha félhomálya, de nincs

érkezése, csak fonnyad egyre, szikkadt földben a mályva.

  

Altatni a kételyeket

 Kávéscsészékben hűlnek ki
az éjszakák, hűtőmotorok
zúgnak, szúk percegve
rágják az ajtófélfát,
lámpaburákhoz csapódnak
lepkék, hangtalan verdesnek
szárnyaik, vibrálnak, kiégnek
izzók, a rozsdásodó csöveket
szétfeszíti a nyomás, a vakolatot
málló foltok, rőköny tarkítják,
a falióra kimért kattogása
jelzi, az idő, szemek körül mély-
ülő szarkaláb, végleg eltorzul,
már nem lehet más, hajszál-
vékony repedés, ereszkedő
héjak, nehezülő redőnyök
záródó rései közé
szorult várakozás.

 

Elküldetlen lap a családnak

Az asztal közepén

repedt váza. Ahogy

víz ürül ki végül
teljesen a levelekből.
A virágfejek ernyedten

lekókadnak. A biztos
tartás meginog, az ívek
vonásai elengedik

törékeny méltóságukat.

Hervadnak a szárak,

sárgulásig aszalódnak.