Kovács Edward versei

A várakozók

Az idő a fagyott aszfaltra lecsapódott

ónos eső, kicsúszik a lábaik alól. Ahogy

stabil pontot keresnek, majd végül mindegyik

a tehetetlenség mankójába karol. Mi csak bámulunk

ki a koponya üregeiből, a konyha ablakkeretein

keresztül, a járdákon szétfolyó bizonytalanságra.

A gondolat, mint csempén fodrozódó megfáradt gőz,

eltűnik egy szagelszívóban, amíg megfő a vasárnapi

áldott leves, benne az összes zöldséggel, hittel

és az életunt hálával, amiért még mindig itt lehetünk.

Amíg még eltűrnek a gondok, az agyban feszülésig

huzalozott idegszálak, amik megfelelést teremtenek

a jóllakott beletörődésnek. Ezek leszünk mind:

asztalokról felzabált levesestálak, egy bulimiás

bűntudatával, amik valami felsőbb megváltásra várnak,

hogy értelmet tulajdoníthassanak az emésztésnek.

 

 

Rétegfestés

Mikor átmentem hozzád, a szemeidben

már ott terült a látvány: a vörösbor

foltjai a plafonon, naplementében

tüzelő márvány az ég végtelenbe nyúló

temetőiben. Ahogy felkentem az olajfestéket,

arra gondoltam, hogy vajon retusálható-

e a vágy, és helyes-e eltüntetni minden

hibát, ami a falfehér lelkeken éktelenkedik.

 

Amikor végeztem, leszálltam a létráról,

melléd ültem, mert tudtam, hogy minden

pillanat egy késztetés, az ajkak ösztönös

kiteljesedése a nyakon, az érzékelés otthonos

közelsége. Ahogy testeinken folyamatosan újjá-

épül a látvány, mint hitre éhes, sokak által

megvetett bálvány, úgy vágyom arra, hogy

végre bennem fesd tisztára a bizalmadat.