Kováts Dániel: Tompa Mihály hazaképe

  1. Úgy tetszhet, késésben vagyunk Tompa Mihály költői jelentőségének méltatásával,[1] hiszen 2017-ben volt születésének bicentenáriuma, s mintha Arany János tartalmas, sokszínű ünneplése mellett elhomályosult volna az íróbarát alakja, életműve. Tudnunk kell azonban, hogy tavaly sem maradt visszhangtalan az évforduló, hiszen Tompa szülőhelyén, Rimaszombatban, tanulóévei helyszínén, Sárospatakon, lelkészi szolgálata állomáshelyein, Bején, Keleméren, Gömörszőlősön, Hanván, Putnokon ‒ s bizonyára máshol is ‒ méltó módon emlékeztek meg róla. S az Arany-évforduló írásos hozadéka, Beke József hatalmas Arany-szótára[2] és Szilágyi Márton Arany-monográfiája[3] mellé odahelyezhetjük B. Kovács István jóvoltából a Tompa-breviárium impozáns kötetét[4] ‒ amely párját ritkítja a maga műfajában ‒, Lenkey István hézagpótló Tompa-bibliográfiáját[5] vagy az évtizedek óta figyelemre nem méltatott Olajág Pocsainé Eperjesi Eszter kezdeményezésére kiadott hasonmás kiadását[6]. Hadd tegyem hozzá a látszólagos késedelem magyarázataként, hogy 2018 is tartogat Tompa-évfordulót: július 30-án lesz 150 éve, hogy írónk Hanván örökre lehunyta szemét.

Tompa Mihályra úgy tekintünk, hogy ő a harmadik a Petőfi által triumvirátusnak nevezett baráti körben. Talán ezért vetődik némi árnyék reá társai fénye mellett? Pedig micsoda nagy szó e körben harmadiknak lenni! Én a prózaíró Jókai Mórt is behelyezném ebbe a körbe, hiszen az ő műveinek tematikája, érzelmi világa, irányultsága ott jelöl ki helyet számára. De nemcsak ők négyen érdemelnek figyelmet, hanem azok a ma már kevésbé becsült kor- és alkotótársak, akik szerves részei annak az irodalmi közegnek, amely új, művelődéstörténeti jelentőségű felvirágzást teremtett. Kerényi Frigyesre, Erdélyi Jánosra, Szemere Miklósra, Kazinczy Gáborra, Szász Károlyra, Garay Jánosra, Lévay Józsefre, Pákh Albertre gondolok, hogy csak olyanokat említsek, akik szoros kapcsolatban álltak Tompával. Vagyis a legnagyobbak koruk irodalmi életének tehetségekben gazdag környezetéből emelkedhettek ki, s egy olyan tábort érezhettek maguk körül, amely lehetővé tette, hogy ne magányos harcosként álljanak ki a kulturális küzdőtérre, s hogy egy új irányzat zászlóvivői lehessenek.

Azért említem ezt, mert Vörösmarty Mihály, Bajza József, Toldy Ferenc kezdeményezései nyomán Tompáék ‒ a történelmi mozgások olykor negatív hatásai ellenére ‒ egy kiterjedt, sokszínű irodalmi világ szereplői lettek, amely új korszakot jelent ‒ többek között ‒ az író és a közélet, az író és az olvasó, az író és a kiadó viszonyában. Változik tehát a költők mozgástere, megszólalásuk motivációja, tárgya és mikéntje. Ebből kell kiindulnunk, amikor Tompa Mihály hazaképét próbáljuk fölvázolni.

  1. Az a cél, hogy a nép uralkodjék a költészetben, együtt járt egy új nemzetfogalom formálódásával. Történészeink, irodalomtörténészeink a 18‒19. századi folyamatok leírásában párhuzamosan formálódó közösségfogalmak alakulására hívják fel a figyelmet. A natio Hungarica a 18. század közepe táján „a magyarországi rendek által alkotott nemesi nemzetet” jelentette, amelyben a több nemzetiségből álló nemesség mellett, az egyház, valamint a rendi országgyűlésen való részvétel jogával felruházott városok is benne foglaltatnak. A másik közösségfogalom, a Hungarus-tudat sem járt feltétlenül együtt a magyar nyelvűséggel, ennek a területi összezártság, az alattvalói minőségben való összetartozás az alapja. Fokozatosan erősödött, terjedt azután a nyelvi-kulturális nemzetfogalom, tehát a jogi státusz, illetve a területi hovatartozás helyett a nyelvhasználat lett a nemzethez tartozás kritériuma. Tompa Mihály nemzedéke olyan időszakban futotta be költői pályáját, amely a nemzetfogalom tágulását hozta, mert az abból addig kirekesztett jobbágyság felszabadítása őket is a nemzet részévé tette. Ezt a folyamatot is figyelembe kell vennünk, amikor költőnk honszeretetéről szólunk.

Jókai keserű szavaira oda kell figyelnünk. Az Életképek 1848. május 21-i számában, két hónappal a pesti forradalmi fellépés után írta: „Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs. Míg volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: »haza«. Még most is az. Szabadságaért akárki más iránt háladatos, csak hazája iránt nem. Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védeni a muszka ellen, sírva fakad s azt mondja, hogy inkább robotol és éhezik. A kabátos embert gyűlöli; nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti; neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal.” Valóban, a társadalmi alávetettség nem kedvezett annak, hogy a nép magáénak érezze a hazát. Ezt tapasztalva az írók ifjú nemzedéke egyik küldetésének tekintette, hogy a nép a hazafogalom része legyen, s hogy a népben megerősítsék egy tágabb közösséghez való tartozás tudatát és felelősségét. Petőfi és Arany költészetében kiválóan, közismerten nyomon követhető ez a törekvés, s Tompa Mihály a társuk ebben a felfogásban.

Arany Jánosnak írta „azt hiszem a népköltészetnek (értsd: a népies költői iránynak ‒ K. D.) czélja kettős: emelni a népet fölfelé; édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé.” Vagyis az addig kirekesztett rendet be kell vonni a társadalom szövetébe, hazát adni neki. Tompa a társadalom minden rétegéhez szól, amikor a nemzet kérdéseiről gondolkozik vagy mereng, legyen szó az ellentmondások szatirikus bemutatásáról, az elnyomattatás miatti kesergésről, a küzdelemre buzdító lelkesültségről vagy akár érzelmes dalokról. Megtanulta, hogy a templomi szószékről úgy kell az Igét hirdetni, az erkölcsnemesítő tanítást közvetíteni, hogy az a gyülekezet valamennyi tagja számára befogadható legyen iskolázottságtól, társadalmi elhelyezkedéstől függetlenül. Ha ezt a helyzetet magunk elé képzeljük, megértjük, miért tartoznak Tompa kifejezésmódjának tengelyébe a Biblia szereplői, élethelyzetei, miért használja a természet teremtményeit, jelenségeit példázataihoz.

A honról, a magyarságról való megszólalásban a kor közjogi, politikai történései meghatározóak. Mozgalmas időszakról van szó. A reformkor lendülete, a szabadságharc próbája, az elnyomatás kínja, a kiegyezés reménysége mind-mind ott villog vagy remeg a versek hangnemében, üzenetében. Tompát ‒ akárcsak Vörösmarty Mihályt és Arany Jánost ‒ a fenyegető veszélyek miatti aggodalom, a veszteség keserűsége, a nemzethalál víziója és a csöndes ellenállás kötelezettsége foglalkoztatta. Ebben van költészetének nagy értéke, jelentősége.

Tompa munkásságának közösségi témakörei: az istenhit, a magyarságtudat és a természetszeretet. Mindháromban van ma is mondanivalója számunkra, most azonban ‒ a rendelkezésemre álló keretben ‒ ezek közül a költő hazaképével foglalkozom. A leghatásosabb az lenne, ha most verseinek sorozatát olvashatnám fel szemléltetésül, meg kell azonban elégednem idézetekkel, amelyek talán arra késztetik az érdeklődőket, hogy otthon levegyék a polcról Tompa verseskönyvét, vagy a világhálóról képernyőjükre hívják elő költeményeit. Hazafogalmának alapja a nemzeti közösségnek a személyes érdek elé helyezése: „Soha boldog ne légy, ‒ ha nem boldog hazád!” mondja A testvérek című költeményében. A hazafogalom elemeit ‒ minden bizonnyal korának közfelfogását követve ‒ így sorolja fel egyik elmélkedésében: „a hármas halom, s négy folyam, a tejjel és mézzel folyó föld, a gerézd- és kalászdús tájak, a régi dicsőségnek és gyásznak ismerős térei, […] a népes falvak és városok, a nemzetcsalád ősi erkölcse, […] zengő szép nyelve, intézményei, […] a múlt emlékei…” Mindezek „csodálatosan összeolvadnak, egymást átölelik, s magasztos eszmévé forranak”: ez a haza (Honszeretet). Vagyis a föld, a nép, a hagyomány és a nyelv a meghatározó.

  1. A hazához tartozni ‒ többek között ‒ azt jelenti: közös térben élni. Nem tudok pontosan válaszolni arra a kérdésre, hogy Tompa számára az akkori Magyarország mely tája volt a legkedvesebb. Az általa bejárt, megénekelt helyek többszínűségéből az a meggyőződés következhetett, hogy minden vidékhez kötődni lehet. De feltétlenül kötődnünk kell valamelyikhez, mert: „Nagy a világ: a hon csak egy!” (Emlékvers)

Tompa jól tudta, hogy a kiegyensúlyozott lelkiállapot egyik legfontosabb eleme, az otthonlét tudata, amely konkrét helyhez fűződik. Messziről című versében ez a gondolat így kap formát: „Mert a boldogság csak ugy lesz teljes nekem, / Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem / A kedves szép hazát; / Jó szomszédok között, csendes faluhelyen… / Ott lehet csak boldog a békés kis család!” Máshol „gyógyfű-termő föld”-nek nevezi a kedves hazát (A titkos beteg), ahol orvosságot találunk bajainkra. „Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon: / Könnyebben begyógyul a honi hantokon.” (Levél egy kibujdosott barátom után).

Egyik virágregéjében a havasi rózsával mondatja ki erős ragaszkodását: „Hazám! te földed / Minden fűszála / S porszemje Szent!” S amikor Előre című versében a szabadságharc vitézeit biztatja, akkor is az éltető szülőföld védelmére gondol: „Hisz a héja is megverekszik / Rövid lakásu fészkeért. / Hagynátok e földet? hol ősi / Éltünknek fája vert gyökért!” A költő azt tartja, hogy nem szoktuk megkérdezni, miért kedves nekünk a szülőföld, talán nem is tudnánk felelni a kérdésre; a nekünk rendelt hely iránti vonzalmunk azonban nem lehet számítás kérdése: „E tér: mit hazádul a végzet kimért… / S nem szeret az, aki számít, miért szeret.” (A pipishez) Hogy mi a magyarázata az önzetlen ragaszkodásnak, arra ez lehet a válasz: „Van e földnek egy bűbájos folyamja, / Mely forrón s titkos mélységből ered, / Meg nem rendűl, mig ezt harsogni hallja… / Ez a hű, forró hazaszeretet!” (Múlt, jelen s jövő) Ez vonzza haza azokat, akik más vidékre sodródtak. Amint A virág tündére mondja idegen földön járva: „Itt is jár szellő s harmat, a menny / Itt is fénnyel mosolyg reám; / De én mégis csak visszavágyom, / Mert mégis szebb az én hazám!” Egyik elmélkedésében olvassuk jellemző hasonlatát: „az ember hasonló ama nemes növényhez, mely eredete helyéről kivétetvén, más földben csak sínlik, s nem verhet mélyen gyökeret.” Ugyanebben az írásában a családi otthon szűkebb köréből kiindulva bontja ki a haza fogalmát: „Ha mindenki előtt méltán kedves az ősi ház, az ösmerős udvar és kert, hol napjai békében folynak, a patak, a termékeny telek, az ősök hamvát pihentető temetőkert, … bizonnyal szeretnie kell a szép nagy hazát, mindnyájunk édes lakóföldét, melynek nyugalma- s virágzásában találja föl az ő hajléka s otthona is a magáét. Nem félti, nem szereti-e a madár az egész terepélyes fát, melynek pedig csak egy ágán áll az ő fészke?” (Honszeretet). A fa és az ága viszonyában metaforikusan ott a magyarázat az otthon és a haza összefüggésére.

  1. A haza képében a terület mellett lényeges elem a benne élő nép, a sorsközösségben élő lakosság. Tompa nem tesz különbséget a népelemek nemzetisége, nyelvhasználata között, egységnek tekinti az adott földön együtt élőket. Ő ‒ költőként ‒ magyar nyelven, tehát magyarul értőkhöz szól, függetlenül vallásuktól, etnikai hovatartozásuktól. A templomban református hívei vették körül, tájain azonban a más vallásúak és ajkúak is értették a magyar szót. Annál erősebb a mondanivalója a társadalom rendi, illetőleg erkölcsi tagolódásáról. Életsorsa megismertette őt a szegénység megalázó voltával, a szociális igazságtalansággal, érzékeny volt tehát a társadalmi munkamegosztásnak és a javak elosztásának aránytalanságára. E témában talán leghatásosabb A hangyákhoz írt költeménye, amelyben szatirikusan párhuzamot von a hangyák és az emberek társadalmának kirívó ellentéteire. Közöttük nincs henyélő, nálunk viszont „Egyik, törvén kemény ugart, / Napestig izzad, dolgozik; / Másik rugalmas pamlagán / Végignyúlván ‒ unatkozik.” Náluk közös a szerzemény, nálunk potrohos a gazdag, ösztövér a szegény. Ők nem versengenek, mi érdekeinkért képesek vagyunk felfalni egymást.

Vagy hallgassuk meg Nagyjaink című versének sorait: „Mi voltál mindeddig, szülő honom? / Asztal, mely állt terítve gazdagon; / Áldásaid: bor és kenyér; / Arany pohárban sárga tűzborod, / Kenyered, mint a hó, fehér. / S gazdagságodban Isten megvere, / Mert csak nehány kiváltságos here / Emészté dús áldásidat; / Mig millió koplalva dolgozott, / Kapván csontot s kenyérhajat.”

Az egyenlőtlenséget tehát többször is szóvá teszi. „Sok édes gyermek él e honban, / De háromannyi mostoha! / Kik rég szedik rá a Judás-pénzt / S eladták vón’ innentova…” (Előre).

Tompa bírálatának másik tárgya a nemzeten belüli széthúzás, amely a nehéz történelmi időszakokban végzetes lehet: „A nemes sas lakhelyén / Rabló kánya fészkel…? / A törvény és rend helyét / Rút erőszak állja…? / Önszülöttiben vesz el / A magyar hazája!” (Hahóthy Farkas). Felelősségre emlékezteti kortársait. Tudja, persze, hogy külső tényezők, a nemzet elnyomói ugyancsak visszavetik a haza fejlődését, amelynek lakói emiatt alávetettségben élnek: „S e földön, hol vérzett-virágzott / Nyolc hosszu századig, / E földön, mely már nem hazája, / Mint a zsellér lakik!” (Pusztán) Pozitív események hatására elő-előtűnik optimizmusa, a jobb jövőbe vetett hite: „Most már ember lesz minden ember, / S tesz egy boldog nagy nemzetet” (Némuljatok meg…). A humánum, az emberi minőség, az erkölcs adja tehát az alapot a nemzet, a haza boldogulásához.

  1. A haza földje és népe alkotja Tompa költészetében a hazakép meghatározó vonalait és színeit. Van azonban további két elem, amelyekre ‒ legalább az említés szintjén ‒ utalnunk kell. A fogalomnak szerves része ugyanis a hagyomány tisztelete. Egyik korai megnyilatkozása ennek, hogy már diákkorában gyűjteni kezdte a helyhez kötődő mondákat, népköltészetünknek e virágzó kincseit. Sárospatak diákjaként megismerkedett a magyar kálvinista örökség konzervatív és konok magatartásmodelljével, amelynek hatása alól nem vonta ki magát. Becsülte történelmünk nagyjait, a prédikátor elődöket, de hazafogalmába az alávetett helyzetbe szorult honfitársai is beletartoznak. A vándor könyvébe című versében ezt így közvetítette: „Tekintsd meg a nagyok sírszobrait, / De őseidnek hamvát ne feledd… / Ne, a fényes, dús paloták miatt: / Az egyszerű kis szalmafedelet!” Hatalmas ódában méltatta a protestánsokat gyámolító nagyasszony, Lorántffy Zsuzsanna érdemét: „A közműveltség szent ügyének / Terhét hordá a női váll… / Hála a jóknak, akik éltek! / De ő nagyobb mindannyinál.” Párja lehet ennek a költeménynek a Kazinczy Ferenc születésének centenáriumi ünnepségére írt óda, a széphalmi Mester hatásának, jelentőségének méltatása; neki köszönhető ugyanis, hogy a magyar a művelt népek sorába emelkedett. Kisfaludy Sándor és kortársai érdemét, hatását így becsüli: „Zenge a lant, hurján buzdító hangok ömöltek, / S a nemzet fásult keble dobogni tanult” (Kisfaludy Sándor emlékére).

Ne feledjük, van biblikus hagyomány is a magyar művelődéstörténetben, amely szervesen beépül Tompa költői mondandójába! Az ószövetségből ismert Sámson vagy Simeon például a maga üzeneteinek tolmácsolásában szerepet kap; a hallgatóival, olvasóival közös alapismeret révén ezzel is gazdagíthatta a költői képzettársítás hatását. Mint ahogy az antik mitológia alakjainak ‒ például Ikarusnak ‒ megidézése növeli az üzenet súlyát, s szemléletességével segítheti annak értelmezését. Tompa meggyőződése, hogy kultúránkat, hagyományainkat feladva vesztünkbe rohannánk. „Legyen magyar, aki magyar, viseletben, szóban! / Ősi szinünk, ős erkölcsünk s nemzeti szép nótánk / Megtagadva, elcserélve: átkozottak volnánk!” (Gazdaember ömlengései).

Igen, a magyar szó, a magyar nyelv ugyancsak része a nemzetfogalomnak, a hazaképnek. Ahogy ő látja: „Volt úgy, hogy ez feledve kábán, / A nyelv, a hon mi szent nevek: / A siető enyészet ágyán / Lőn öntudat-vesztett beteg” (Kazinczy Ferenc emlékezetére). Örül a költő, amikor nyelvünk elismertségének példáit látja: „A kedves honi nyelv felvítta magát diadallal / Sok száz éveken át idegenbitorolta helyére, / És hangzik méltósággal megyéink teremében, / A villás fecskét röpülésében megelőzve.” (Versfüzér péchujfalusi gróf Péchy Emánuel ő nagyságának). Amikor pedig a szabadságharc bukását az önkény évei követték, 1851-ben így kesergett Arany Jánosnak írt levelében: „Ma holnap a puszta magyar szó botrány lesz szemökben. Nem garantirozza a mi jövőnket barátom semmi, csupán a ‒ halál.”

Van Tompa Mihálynak egy bensőséges hangulatú elmélkedése a nyelvről, amelyben rámutat a kimondott szó erejére, a beszélő felelősségére. „Megrendítő a szó, ha ünnepélyes esküre emelkedik ‒ írja ‒; magasztos, ha az ártatlant védi, a szenvedőt vigasztalja; rettenetes, ha vádol és büntet. Sebez és gyógyít, öl és elkeserít, lángba borítja s megsápasztja az arcot…” Abból indul ki, hogy az ember „a halhatatlan lélek, okos értelem s élő nyelv által” emelkedik ki a többi teremtmény sorából, bár szól hozzánk a maga módján a természet, az élővilág is. „A beszéd ereje, mint szélvész a tunya hullámokat: felkölti, mozgásba hozza a lelkeket…” A nyelv szerepét abban látja, hogy „általa magunkat és felebarátainkat boldogítsuk; a létezést széppé, célossá tegyük, s a tökélyben elébb-elébb haladjunk.” Akár a mi anyanyelvi mozgalmunk jeligéjének tekinthetjük biztatását: „Úgy éljek az emberi méltóság e dicső jelével, a szólással, hogy gyarapítsam a művelt, nemes hangot a társadalomban, építsem a közillemet, engeszteljem a háborgókat, hogy vigasztaljam a kesergőt…” (A nyelv).

  1. Most nincs rá helyünk, de valamikor szólni kell e téma kapcsán arról, miként illeszkedik Tompa hazaképe az európai áramlatokhoz. Hogy csak egyetlen példát említsek, August Heinrich Hoffmann von Fallersleben ‒ a német himnusz szövegírója ‒ 1840-ben, Tompa költői pályaindulása táján adta ki Hamburgban közéleti verseit, amelyek hangnemére az a ‒ nemzedékünk németóráin megtanult ‒ szállóigévé lett két sor jellemző: „Was ich bin und was ich habe, / Dank’ ich dir, mein Vaterland.” Vagyis: ami vagyok, és amim van, neked köszönöm, hazám. S ez egybeesik Tompa felfogásával. A másik kibontandó szál a költői hatás alakulása, hiszen a szabadságharc bukása, Petőfi halála, Vörösmarty összeomlása után Arany János mellett Tompa lett a nemzet sorsáért való aggodalom és biztatás legismertebb szószólója közismert költeményeivel, allegóriáival.

Most azonban zárjuk le méltatásunkat azzal, hogy fogadjuk be a 200 éves Tompa üzenetét Az esztendő végén című verséből idézve: „Hangozzanak fennen szivedben / Az erkölcs szavai, / Légy, a magas célt nézve, ember, / Keresztyén s hazafi!” S ha lehet, igyekezzünk a költő biztatása szerint „Különb nép lenni, mint a hajdani!” (Gróf Mikó Imréhez)

 

Jegyzetek

[1] Az Anyanyelvápolók Szövetsége által a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2018. február 21-én tartott Tompa-emlékülésen elhangzott előadás szerkesztett szövege.

[2] Beke József: Arany-szótár I‒III. Anyanyelvápolók Szövetsége, Budapest, 2017.

[3] Szilágyi Márton: Mi vagyok én? ‒ Arany János költészete. Pesti Kalligram Kiadó, Budapest, 2017.

[4] Tompa Mihály: Lant és Biblia. Breviárium. Szerkesztette: B. Kovács István. Tompa Mihály Gömöri Kulturális Egyesület, Gömörszőlős – Putnok, 2017.

[5] „Ősszel születtem én: tavasz leend, Mikor rám esteledik…” Bibliográfia a 200 éve született Tompa Mihály életéről és munkásságáról. Gyűjtötte és szerkesztette: Imolay Lenkey István. Tompa Mihály Gömöri Kulturális Egyesület, Gömörszőlős – Putnok, 2017. A kötetre felhívtuk a figyelmet lapunk Polcravaló rovatában: Zempléni Múzsa, XVII. évf. 3. szám, 2017. ősz, 95. o. A témával kapcsolatban lásd még: Imolay Lenkey István: Tompa Mihály és Arany János barátsága = Zempléni Múzsa, XVII. évf. 3. szám, 2017. ősz, 23–27. o.

[6] Tompa Mihály: Olajág. Elmélkedések, fohászok és imák. 1867. Hasonmás kiadás: 2017.