Kustár György versei

Lázár

Akkor szétszakadt a pillanat

megteltek esővel a kővedrek

és vér itta magába a port

 

ott se voltál amikor meghalt

el se indultál

 

miért

 

meghalt hogy kellékek árnyaivá

hulljon szét a lakoma

hogy dacos öröm leheljen életet

a megindult, málló testbe

 

igazolni

 

hogy nem rezzen a tükör és

a függöny ha megszűnik a csók

 

akkor se ha szétszakad a pillanat

ha megteltek esővel a kővedrek

és vér issza fel a port

 

ott se voltál amikor meghalt

 

el se indultál

 

 

 

 

Palimpszeszt

nem volt ijesztő. nem.

talán utoljára a szemébe nézni,

melyet belülről idegekig lekapart a láz.

 

küzd, bár már elfogadta.

árva lett, mire segítségre lelt.

a könyv önmagába simulva zárult

a lóca élén megtört a csésze fehérsége

a törött rokka meg-megrándult

az ágy néha nyikordult egyet

és benne újra megmozdult a vég

 

mennyi van még? leölnek minket is.

és a bárány gyávaságával állunk ott majd,

üresre mart papírt szorongatva

 

 

 

 

Valami összehajolt bennünk

[Nikinek és Zsoltinak]

Valami összehajolt bennünk

és bennetek, mint virágon a

pillangó két ölelkező lába.

minden csillogáson és pompán,

szervezkedésben megkísértő

magányon és kétségen túl, ahol

a vörösre erőltetett vagy kisírt

szem már csak homályt tapint,

valahol ahol a párhuzamosok

összeérnek, ahonnan bizsergető

és rettenetes meleg árad, ott, hol

a felfoghatatlan a halandóval

egymásba feszülve birkózik.

 

Valami összehajolt bennetek

és ebben a mozdulatban letörölt

rólatok mosolyt, ruhát, izmokat,

kecsesen megrezzenő csípőt,

inakat és csontokat, mindent,

le a csupasz és égő idegszálakig,

a nyugtalan mélységig húzva

és szálakra bontva bennetek

mindent, míg nincs már

semmi, se vágyódás, se

szerelem, se barátság, se

esküdözés, nincs szertartás,

se hegyek, nincs kaján megelégedés,

de még

a test szemérmes tágassága sem.