Kustár György versei

Eszkathon II

A magány léha percei unottan vonulnak

ízük, mint a megerjedt boré, mind mázsás

és hallgatag Nem vagy itt

 

De rám szakad a félsz Hogy itt leszel,

S hogy nem Távolod morzsolja az idő,

Jelened hegyeiből völgyek lesznek,

Szakadékaidból egyenes ösvények

Csak én kiáltok lélekért a pusztában,

árván született vágyakból

erőt merítve poklok ellen

 

Készítsétek az Útját A sohasem jövőnek

Az ittmaradottak rám omló reményeikkel

feléd buknak véresen A hang elhalkul,

majd terebélyesedik, mint kidöntésre

váró feszület A Jordán vizét nem

tartja fel égi vonulás, a hegy áll,

Temploma csillog a fényben

mint bogár az üvegek alatti résben.

 

Eljössz? Kívánlak Várjalak?

A kérdés kiszikkadt, akár a

Tövisbokor szigorú ízületei

Öntöm a vizet, mint ki fuldoklóknak

Segít hamarabb szomjan halni

Csak az arcod látom, az elhagyottét,

Aki maga is várja, még

mindig várja a kegyelem

utolsó csatakiáltását

 

Születés

[Szabinak]

 

Hallottuk a szót. talán értettük is.

 

de most

 

összeroskad a hamu a tálcában

a cigaretta pengeként szorul az ujjaid közé

a szavak füstként kavargó álcában

egymásba gabalyodva vergődnek

mint bálnák, akik Jónások elől menekülnek

 

Ott vagyunk, kezdetek gyász-miséjét üljük

 

együtt, mint akik kínból származnak

önmagunk ellen önmagunkat szüljük

Istenre rá- és tőle elborulva mint érő,

levágásra váró gabonarét

ami nem érti a sarló szerelmét

 

Hallottuk a szót.

előttünk sistergő dohánycsík.

De már csak pár nap

az aratásig