Kustár György versei

Pál

 

(1Kor 10,10)

 

Homályos cezúrák mélyéről

feltörő vad egyenesség. konok meghajlás.

emberi alakba görnyedt küszködés.

tökéletes metrika, és a rajta átütő vérző tövis.

Ez mind ő.

rossz szemével hunyorítva bólint az

ideákra, megvetésre és vádra.

Ellenség nincs már. csak ő.

 

Árnyéka ellepi a falat.

majd kizúdul a forgalmas utakra

elárasztja az efézusi tereket,

megcirógatja Diána kebleit,

a göndör felhők alatt a

papok szakállába tép, felborít

egy-két vásári asztalt,

mielőtt beéri Korintust.

 

Benne ekkora már megszületett

az ítélet. Beleit, szemhéját,

elfeküdt nyakát napokig görcsbe

húzta az a bizonyos emlék, a

rétor hahotája, a gyülekezet fölényes

hallgatása. Szája elnyílik, sebezni

kész pengeéles vonallá:

készen, hogy maga vágjon a  testbe,

kimetszeni a gúny sava marta

roncsolt szöveteket.

 

Lendül a kéz, összeszorul a szem.

És a precíz vágás helyén kitódul

az árnyék. álmok és

bogarak lepik el a húst,

míg ki nem fordul belőle minden:

víz és vér, habzó üvöltözés,

Korinthus két széles rakpartja,

a szemre tapadó hályog,

a hőségben cipekedő rabszolgák,

a szónoklat közben szétfeszülő ujjak,

nyelveket dadogó mohó extázis,

és az olajos, göndör atléta-fürtök. Míg

elillan dicsőség, megértés, törtető ösztön,

és Krisztus, a felmagasztosult.

 

 

 

 

Bábel

Elárvult szekérnyom

Jelzi az út helyét.

Nincs táj. Se rend.

Foltokban áll a sötét.

 

Valamire vár a tér.

Tervek nélkül. Fázva.

Az ég nélküli ködben

Forgó levélbe zárva.

 

Nincs szó, nincs tét.

Az árok lassan bedűl.

Fonák örökkévalóság

elernyed, és feszül.