Láng Orsolya versei

Szegedi széljegyzet

A régi zsinagóga

nagy marcipántorta.

Díszei csillámló majolikák.

Valaki egy korált szed ízeire benne,

s az korallként építi újra magát.

A kerítés előtt macskaköves út.

Egy macska íriszében, odaát,

az íriszek némán bólogatnak.

Kinyílik, s a széltől vizenyős szemét

becsukja egy ablak.

A tavaszi zápor

lepereg e tájról.

Lágy platánok törzsén cseppjei matatnak.

 

 

 

Álljon itt

Fehér falon antik gobelin.

(Halványan érezni a naftalinszagot.)

A kárpitba hímzett fekete hölgy

keccsel tartja a kottalapot.

A fekete úrfi válla fölé hajol,

és nyakszirtjére súgja: Jó napot.

A két alak fekete gyászkeretben

az élet szépségét hivatott jelezni.

Kis uszkár, virágcsokor, zene:

kellékek önfeledni.

 

De álljon elő megfejtésül

(mint rejtvények végén, zárójelek között),

ki búcsúzásul űrt hagyott, jeléül

annak, hogy elköltözött –

a karcsú hölgy: csontsovány nagyapám.

A fölébe hajló csinos úr: a halál.

A partitúra, melyben a hölgy lapoz,

legyen az élet kottája legott.

S mondjuk, hogy darabját végigzongorázta,

mielőtt lovagja megbabonázta.