Lapis József: Üzenet. Haza

Mellemre vonom nagymamám

kendőjét, szürke haját.

Görcsös gyöngédség,

hogy eltűnhet az, aki

mindent túlélt.

 

Három évre vitték el

ifjú házasként

kis munkára

a Donyec-medencébe.

Férjét

másfél év után

nyomta agyon a bánya

súlya.

Ezután is bírni,

Valahová

haza

jönni.

 

A falusi iskolában

gyerekként

rendre

így kezdte a napot:

hiszek egy Istenben

hiszek

egy

hazában,

hiszek

Magyar

ország

feltámad

ásában

Ámen.

Miklósnak nevezte elsőszülött fiát,

és szarkalábak nőttek a szeme alá.

 

Erdélyben kétszer járt,

míg

mint cérnát a tű fokán,

átfűzte rajta,

s visszahozta a kényszer.

Úgy emlékszik,

Kolozsváron a marhavagon

rövid időre megállt.

 

***

 

Nincsen többé kendő,

szürkeség,

rég nincs ifjúság.

Hűvös föld alatt van,

avar nem lepi mellét.

Sarjad benne a legtürelmesebb halál.

 

Eltűnt szöveteiből a hegyek

átöröklött hidege,

ereiből a vonalakon túlról

eredő folyók

emléke.

Bomlik a szik árvasága,

a lapályok unalma

hideg őszi vizek alatt.

 

Kéreg nőtt a sebekre,

s az elkótyavetyélt test

hasad a varratoknál.

Elfoszlik lassan a szívburok.

Nem marad,

csak egy ferdülő csigolya

a gerinc közepén.

A szem megőrzött homálya.

 

Velünk maradtak

a lesütött szemű utcák.