László Erzsébet: Seres János festőművész emlékezete

 

Immár tíz esztendeje lesz idén decemberben, hogy mesterünk, a neves Rudnay-tanítvány, Seres János (1920–2004) festőművész gazdag életútja véget ért, és az igazak álmát alussza a felsőhámori temető ősfái alatt. Végtisztessége – december 21-én – kemény, csikorogva szikrázó, gyász fehérbe öltözött téli napon tartatott – illett hozzá, és illett hozzánk, az őt gyászolók fájdalmához.

Veszteségekkel teli, embersirató időszak volt ez: előtte mentek el kiváló pályatársai, barátai közül Barczy Pál, Tóth Imre, Végvári Lajos. Agyunk és szívünk már a mester gyászhíre hallatán felmérte az óriási veszteséget, amely be nem tölthető, máig ható űr – nem kevesbedik, inkább nő. Mi pedig – akik még testi-lelki mivoltában, elevenen emlékszünk rá – bizony folyamatosan fogyunk.

De bibliai becsben tartjuk tanításait az emberi tisztességről, felelősségvállalásról, az adott szó megtartásának szentségéről, továbbá az önmagunk iránt kötelező, tiszta szigorúságról, mely egyúttal szakmai igényességünk egyik záloga is. Ez a veretes fogalomsor volt az Ő emberi-művészi-pedagógai hitvallása, átörökítendő testamentuma. E szerint élt és ezeket várta el másoktól. Különösen elvárta tőlünk, tanítványaitól, akiket sorsuk abban a kivételes szerencsében részesített, hogy alanyai, befogadói, továbbadói lehettünk tanításainak, ezeknek a szellemi – erkölcsi etalonoknak az egri Líceum, a későbbi Ho Si Minh Tanárképző (ma: Eszterházy Károly) Főiskola falai között.

Szemérmes, szűkszavú ember lévén sohasem beszélt róla – de valószínűleg ez a néhány főiskolai tanári év volt gazdag életútjának számára is legkedvesebb időszaka. Éreztük: szeret tanítani, szereti és becsüli az embereket, különösen a fiatalokat. Kiteljesedett tanítványai körében. Kivételes emberi kvalitásokkal megáldott, szuggesztív, nagy tudású és igen szerény Mester volt. Ugyanakkor a következetes, kérlelhetetlen szigorúság is ott volt az eszköztárában: szellemes, vesébe látó megjegyzés, bírálat formájában tálalva kinek-kinek. Ezek a szokatlan, de annál hatásosabb bírálatok – amelyek szájról-szájra járva mint a népmesék alakváltozata – gyarapították a személye köré fonódó legendáriumot, szállóigék sorát. Nem gondoltunk – diákeszünkkel nem is gondolhattunk – akkor arra, mennyire tudatosan cselekszik, mert teljesíteni akarja – önnön mércéje szerinti, tanártársai elvárásával egyező – vállalt feladatát: kiművelt emberfők nevelésére képes, a vizuális kultúra ügye iránt elkötelezett, igényes tanárokat adni az országnak. Benne szűkebb pátriájának, a szeretett Borsodnak, Zemplénnek, Abaújnak, ahol – és ő ezt tudta – óriási a szükség erre a munkára.

Később – magunk is pályára állva – megértettük, még inkább értékeltük, büszkék voltunk s vagyunk rá, Seres Apura, mesterünkre. Remélem, legalább részben el tudtuk hinteni tanítványainkban a tőle tanultak magvát.

Berzsenyi felismerése : „…a szárnyas idő hirtelen elrepül!”… máig igaz. A Mester halálát követő évtized szinte észrevétlenül és csendben lepergett az idő rostáján. Egyénisége, szellemisége Miskolc, Sárospatak művészeti – szellemi közegéből folyamatosan hiányzik. A Rajztanárok Zempléni Alkotó Köre is máig érzi hiányát. A hosszú évek együtt dolgozása után hagyott űr nem töltődött ki. Pedig Seres János örökségét tovább kell adni, nevesíteni, mielőtt elvész, pótolhatatlanul megsemmisül – ez utóbbiakra végképp érdemetlen. Ő évtizedekig össze tudott tartani közösségeket, a közösség nem tudja megtartani őt, ápolni szellemiségét?

Mi tudjuk, de másokkal is tudatni, láttatni kell: időszerűsége egyre fontosabb, mert a mai pörgő, a megalkuvás szellemiségének kedvező világunk egyre gyakrabban csak a pillanat – sokszor kétes színvonalú – igényének ad zöld utat. Nagyon kell szakmai tudása, szellem etalonjai – egyensúlynak. Úgy vélem, igen időszerű lenne, hogy valamely szellemi műhely, alkotó közösség (akár több is), megtisztelné Őt és önmagát azzal, hogy névadójának tekinti, és ápolja, frissen tartja, tovább adja szellemi örökségét. Egyéb szerveződések feladata kell legyen, hogy az életművet alkotó képeket – legalább egy részüket – állandó tárlat formájában megtekinthetővé tegyék a nagyközönség számára.

Ezek lennének méltó szellemi virágok az évtizede pihenő mester sírján.

Seres János 1920. július 22-én született Selyeben és 2004. december 11-én hunyt el Miskolcon, ahol 1947-től élt és alkotott. 1939-től 1944-ig járt a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, a mestere Rudnay Gyula volt. 1952-ben Sárospatakon mutatkozott be csoportos kiállítással, első egyéni tárlatát 1963-ban Miskolcon, a Szőnyi Teremben láthatta a közönség. Gyűjteményes kiállítása nyílt 1968-ban Budapesten, a Fényes Adolf Teremben, 1975-ben a Miskolci Galériában, 1987-ben a Sárospataki Képtárban. Műveit a miskolci Herman Ottó Múzeum és a Sárospataki Képtár őrzi. Köztéri alkotásai Miskolcon a Zeneművészeti Főiskola Bartók Béla domborműve (1956) és a Selyemréti Általános Iskola Oktatás c. sgraffitója (1966). 1968 és 1980 között az egri tanárképző főiskolán tanított. A miskolci Napjaink c. folyóirat állandó munkatársa, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége területi titkára és a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának tagja volt. Meghatározó módon vett részt a legjelentősebb országos kiállítások megszervezésében és fenntartásában: Miskolci Téli Tárlat; Miskolci Országos Grafikai Biennálé; egri Országos Akvarell Biennálé; salgótarjáni Országos Rajzbiennálé. A munkásságát övező elismerések közül kiemelkedik a IV. Országos Akvarell Biennálé nagydíja (1974); a Miskolci Téli Tárlat nagydíja (1982); a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Közgyűlés Alkotói díja (1991); s halála előtt két évvel a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt.