Leskó Andrea: Az üveghegyen innen és túl

2016 centenáriumi év volt a zempléni üvegkészítés történetében. A Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeuma ez alkalomból időszaki kiállítást nyitott Az üveghegyen innen és túl címmel, amely 2017 év végéig tekinthető meg. A palotaszárny két termében tárul a látogatók szeme elé a zempléni üveghuták közel 220 éves története. A tárlat kitekintést nyújt a Zempléni-hegységen túli Parádsasvár, Salgótarján és Bükkszentkereszt üvegművességére is.

A 18–19. századi zempléni üvegkészítő műhelyek közel négyszáz darabból álló tárgyegyüttesét a sárospataki Rákóczi Múzeum néprajzi gyűjteménye őrzi. Az 1960-as években, Balassa Iván – akkori múzeumigazgató, néprajzkutató – megbízásából Takács Béla gyűjtötte össze ezeket a változatos formájú és díszítésű tárgyakat, főként paraszti háztartásokból. Az időszaki kiállításon kívül az üvegtárgyak legszebb darabjai múzeumunk sárazsadányi Néprajzi Kiállítóhelyén, a Tűz Házában tekinthetők meg.

 

(A zempléni üveghuták története) Az első zempléni üveghutát 1698 telén II. Rákóczi Ferenc alapította a regéci uradalomban, a mai Óhuta területén. A főúri uradalmakban az üvegcsűröket termőföldben szegény, hegyvidéki erősségekbe, folyóvíz közelébe telepítették. Ha elfogyott az üveggyártáshoz szükséges legfontosabb alapanyag, a fa, újabb erdős területre költöztek. A Regéci-Huta így először Újhutára, majd Középhutára települt át. Az első munkások lengyel mesterek voltak, akiket később cseh-morva és német üvegesek követtek. A szlovák segédmunkások idővel üvegkészítőként dolgoztak tovább. A hutás mester mellett általában 4-5 legény segédkezett. Károlyi Antal birtoklása idején, a 18. században, a füzéri uradalomban üveghuták sora alakult. A Füzér melletti Sötét-völgyben hamuzsírfőző huta, Hollóházán üvegkészítő üzem működött. Ezen kívül Nagyhután (Radványi Óhuta) és Vágáshután (Prédahegyi-huta) is alakultak kisebb manufaktúrák.

 

(Az üvegkészítés technológiája) Az üvegkészítés alapanyaga a kvarchomok (népies nevén békasó), a hamuzsír és a mész volt, amelyeket kemencében, magas hőfokon (1000 ⁰C körüli hőmérséklet) olvasztottak össze folyékony üveggé. A megfelelő arány kiválasztása nagy szakértelmet igényelt. Az üvegkészítéshez olvasztó-, hűtő-, kőégető és faszárító kemencére volt szükség. A legtöbb terméket ősi technikával, fúvással állították elő. Ezen kívül készítettek még üvegtárgyakat formába fúvással, öntéssel, valamint kézzel formázva is. A regéci üveghuta mesterei még a 19. században is hagyományos technikával, eszközökkel és stílusban dolgoztak. Az üveggyártáshoz szükséges kézi szerszámok közül a legfontosabb a fúvópipa volt, amely általában az üvegkészítő tulajdonát képezte. A szerszámok évszázadokon keresztül megőrizték formájukat.

 

(A zempléni üveghuták termékei) A 17. századi regéci huta termékeiből ép állapotban nem maradt fenn üvegtermék. A felső-magyarországi üveghutákban a 18. században az ablaküveg iránt volt a legnagyobb kereslet. A század közepétől a síküveg könnyebb és gyorsabb gyártásához táblanyújtó kemencével látták el a műhelyeket, így a kör alakú ablakokat a nagyobb üvegtáblák feldarabolásával felváltotta a hatszögletű forma. A fő feladat tehát az ablaküveg-készítés volt, de emellett öblösüvegeket is készítettek a manufaktúrában. A 19. században a fellendülő borkereskedelem kapcsán jelentőssé vált a boros palackok gyártása.

 

(A zempléni üvegek stílusa) A regéci üveghuta mesterei még a 19. században is hagyományos stílusban dolgoztak. A Zempléni-hegység hutái, ahol elsősorban használati célra termeltek, egyedi színfoltjai voltak a hazai üveggyártásnak. A parasztüvegeken rátétes és optikai díszítések jelentették a díszítményt. Sajátos regéci stílus a „habos” üveg, amelyen a dísz úgy keletkezik, hogy a kissé felfúvott tárgyra vékony, nyúlós tejüvegfonalat csavartak, majd ezt a koncentrikus körökben, illetve csigavonalakban elhelyezett vonalakat felfelé való „fésüléssel” – vasszög húzgálással – egymásba olvasztották, ami az üveg teljes felfúvása által elnyújtott félköríves mintává képződött az edény testén. Ezeken az edényeken az alexandriai és a velencei üvegművészet szál-és fonáldísze él tovább. A legjellegzetesebb regéci terméket, a gömbölyű testű, hosszú nyakú üvegpalackot is ezzel a sajátos eljárással díszítették. Ezeken kívül a korsókon előfordul lánc-és szalagdísz is. A „buborékos” díszítést a pohár vagy kancsó testében a zárt hólyagok alkotják. A „rücskös” díszítésű kancsókat, amelyek mindig szögletes szájpereműek voltak, formába fújták. A csillogó külsőt az edénytest egész felületét betöltő plasztikus bütykök eredményezik. Néha a bütyök helyett homorúan bemélyedő körök is díszítik az edény oldalát. A színezéssel való díszítés azonban ritkaságszámba ment, mégis előfordultak tarka mintás palackok is.

 

(Az előállított tárgyak) Az üvegtárgyak funkciójuk alapján ivó-, tárolóedényekre, vegyes használati és különleges rendeltetésű tárgyakra különíthetők el. Tipikus népi ivóedény a kulacs. Pálinka tárolására butykost, palackot használtak. Ebbe a csoportba tartoznak még a kancsók, poharak, bögrék és csuprok is. A polgárság és kisnemesség számára pezsgőspoharakat is készítettek. Legjellemzőbb tárolóedény a korsó. A bor tárolására a formába fújt pincetokba való palackot használtak. A butélia különleges borok tárolására szolgált. A 19. század második felében fellendült borkereskedelem hatására nyerte el a borosüveg mai jellegzetes formáját. A palackok nyakát üvegpecséttel látták el, amelyet a nyomdatechnika fejlődésével felváltottak a címkék. A bor-és pálinkamérések és korcsmák felszerelésének elengedhetetlen kellékei voltak a porciós- és fütyülősüvegek. Funkciójuk tekintetében ide sorolhatók a ballonok, tejes- és befőttesüvegek. A letört fülű tejfeles szilkéket só- vagy cukortartónak használták tovább. A vegyes használati tárgyak csoportjába tartoznak az étkezéssel kapcsolatos edények (tányér, levesestál vagy komaszilke), a világító eszközök (mécses, gyertyatartó), a virágtartók. Általános eszköz volt a légyfogó. Háztartási célokra használták a burákat, köpülőfedőket. A borászattal kapcsolatos tárgyak (lopók, tölcsérek, dugók) is ide sorolhatók. A regéci huták a gyógyszergyárakat is ellátták üvegfelszerelésekkel. A különleges rendeltetésű üvegekhez tartoznak a vallással kapcsolatos tárgyak, valamint a hutai munkások által gyártott egyedi, fantáziadús termékek. A világi tárgyak közül az ún. tréfás üvegek a leggyakoribbak.

A zempléni üveghuták vásárlóközönsége túlnyomó részben a parasztságból került ki. A táblaüvegek jelentős részét vándoriparosok, az ún. ablakosok hordták szét, akik az üvegezést a helyszínen végezték. Az öblösüvegeket a „furmányosok” szállították eladásra.

*

A 19. század első felében megindult az üvegipar gyors fejlődése. Az 1830–40-es években felépültek az első üveggyárak, amelyek tömegtermelésre dolgoztak, így a kis hutákat egyre inkább kiszorították az új és korszerű gyárak. Az utolsó zempléni üveghuta közel 220 esztendő múltával, 1916-ban végleg bezárta műhelyének kapuit. A munkások egy része a tokodi, a parádi és a salgótarjáni üveggyárakban talált munkát.

 

Irodalom

Csiffáry Gergely: Magyarország üvegipara 1920-ig. In: Studia Agriensia 25. Dobó István Múzeum, Eger, 2006.

Németh Györgyi (szerk.): Manufaktúrák és kora tőkés ipari kisvállalkozások. Manufaktúrák Magyarországon II. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1994.

Németh Györgyi – Veres László (szerk.): Manufaktúrák Magyarországon I. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1989.

Takács Béla: A Zempléni-hegység üveghutái. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1966.

Veres László: A 17–19. századi magyarországi üveghuták tulajdonosai, bérlői és munkásai. In: Németh Györgyi – Veres László (szerk.): Manufaktúrák Magyarországon I., i. m.

Veres László: Észak- és Kelet-Magyarország üvegiparának szerkezeti átalakulása a 19. században. In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve LII. Miskolc, 2013.

Veres László: Magyar népi üvegek. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1989.

Veres László: Magyarország 17–19. századi parasztüvegei. Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke, Debrecen, 1997.

Veres László: Üvegművességünk a XVI–XIX. században. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 2006.