Lukács Flóra versei

Rózsaszín kád

 

Forró köd borult a városra,

hangosan nyögtek a fák,

izzadtság csorgott a törzsükön.

A nők négykézláb másztak hazafelé,

combjukon világítottak

a gyöngyházszínű hegek.

Rekedt galambok köhögték fel az őszt,

a sünök tétován bolyongtak a fehér csíkok mentén.

A tűzfalak mögött

japán hegyeket kerestem,

nyálkás fenyőerdőt.

Vadszőlőt találtam, felrepedt betont

bordatörést, egy rózsaszín kádat.

Belefeküdtem, térdem a mellemhez húztam,

tejfehér szemek meredtek rám,

összeszorítottam magamon a bőrt.

 

Orchidea

Hajnalig heverek mellette éberen,

mint a zónában eltévedt fekete kutya.

Fehér hátát nézem, fehér hátán az árnyakat,

amiket a redőnyön átütő fények rajzolnak újra.

Odakint a fák ágai úgy futnak a villanydrótokig,

mint karjának bőre alatt a kék erek.

A neve olyan volt, mint egy leopárd

szájából kilógó foltos orchidea.

Ha most megfordulna, az arcára is emlékeznék.

Elég a keze, elég a háta, a combja, a feneke.

6.25-kor felhúzom a nadrágját, a pólóját, az ingét.

Mire lenyelem a hideg kávé utolsó cseppjeit,

elfelejtem, hogy ő nem én vagyok.

 

Majomkenyérfa

Házat építek neked az űrben rajmeteorokból,

a Tejút alatt, a Fekete lyuk fölött.

A tetőtérből rálátsz majd a Földre,

a kékeszöld foszforeszkáló üveggolyó

megfesti a szemed felett a bőrt.

A pince kövét felszórom a Mars vörös homokjával,

majomkenyérfát ültetek,

a sötétben hallgatom a lélegzetvételed.

Szédülni fogunk a platinaszőke csendben.