Máriás József: „Az igazak emlékezete áldott” Arcképvázlat a teológus, a tudós és az író Makkai Sándorról

Nagy Béla sárospataki református teológiai professzor 1916-ban, a Losoncon tartott teológiai értekezleten ismerte meg az erdélyi – közelebbről: mezőségi – lelkipásztort: Makkai Sándort.  Kezdeményezésére a Tiszáninneni Református Egyházkerület 1917. június 14-én Miskolcon tartott közgyűlése egyhangúlag megválasztotta és meghívta őt a sárospataki főiskola megüresedett gyakorlati teológiai tanszékére nyilvános rendes tanárnak és főiskolai lelkésznek. A háború vérzivatarának éveiben a főiskola megújulását magasabb célok érdekében szerették volna elérni: „azt akarták, hogy a pataki főiskolát tegyük lelki és szellemi központjává a református magyar megújulásnak, legalábbis a felvidéki országrészben”. A pataki szellem kimunkálását, megújítását célzó feladat termékenyítő hatással volt a huszonhét éves professzorra, az ott töltött esztendő tovább érlelte benne nevelő eszméit, lendületet adott az egyház belső életét megreformálni kívánó gondolatok kimunkálására. Pataki munkássága mindössze egy évig tartott. 1918 nyarán elfogadta a kolozsvári református teológia meghívását, s visszatért az őt felnevelő anya-egyházkerületbe. Távoztakor a Sárospataki Református Főiskola Értesítője jegyzi fel róla: „nagy tudásával, hatalmas munkaerejével, állandó munkakészségével, lebilincselő előadásmódjával vívta ki a tanári kar és az ifjúság nagyrabecsülését”.

Ily elismerő szavak olvastakor természetszerűen vetődik fel az olvasóban, hogy ki is volt Makkai Sándor, aki évekkel, évtizedekkel később is szeretettel emlékezett vissza az ott töltött esztendőre, termékeny szellemi munkára serkentő nyugalomra, csendre? A választ a leghitelesebb forrásból, a Szolgálatom című, 1944-ben írott teológiai önéletrajzából ismerhetjük meg, amely vezérfonalként szolgál számunkra az életút bemutatására, nyomon követésére.

Édesapja a több évszázados múltra visszatekintő, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem kezdeményezésére létrejött híres nagyenyedi református kollégium tanára volt. Makkai Sándor 125 évvel ezelőtt, 1890. május 13-án született. Gimnáziumi tanulmányait Kolozsváron kezdte, Nagyenyeden folytatta, Sepsiszentgyörgyön érettségizett. 1908–1912 között a kolozsvári református teológián készült élethivatására, ahol – többek közt – Ravasz László tett rá életre szóló szellemi hatást. A teológia elvégzésével egy időben szerzett 1912-ben bölcsészdoktori címet.

1912–1915 között hitoktató lelkész Kolozsváron,1915–1917 között meghívott lelkész Vajdakamaráson. Az ebben az időszakban írott tanulmányai révén, továbbá a Ravasz László által szerkesztett Protestáns Szemle és Az Út című folyóiratok meghívott munkatársaként, az azokban közölt írásaiért nyert elismerést és hírnevet magának.

Sárospatakról hazatérve, a kolozsvári teológián folytatja az elmélyült tudományos munkát. A katedrán töltött nyolc év alatt sorra jelennek meg tanulmányai, könyvei. Tanári krédója: „a teológia az élő és megelevenítő Ige tudománya”; Ige-hirdetése, tudományos munkássága alapelvének tekinti, hogy „ne én próbáljak értelmet adni neki, hanem ő adjon értelmet és célt az én életemnek”. 1922–1926 között a tanítás mellett az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettes főjegyzőjeként szolgálja egyházát. 1926-ban őt választják meg az egyházkerület püspökévé. A Trianonban kisebbségi sorsba vetett magyarság kálváriás éveiben kell helytállnia; a „kisebbségi szégyenkalodában” küzdve, vergődve kereste „a szabaddá tevő igazságot”. Tíz év múlva lemond hivataláról és elfogadja a debreceni teológia meghívását, ahol újabb másfél évtizednyi idő ad teret és lehetőséget a kutató munkának, a tanításnak, a szépirodalmi alkotásnak. 1951. július 19-én hunyt el Budapesten.

 

A katedrán és a püspöki székben

Makkai Sándor személyében nem csupán a tanulmányok, kötetek hosszú sorát közlő tudós teológus professzor emlékét tiszteljük és ápoljuk kegyelettel, hanem az erdélyi egyházkormányzat jeles őrállóját és kiváló irodalmi művek alkotóját is. Alig lépett a kolozsvári teológia katedrájára, 1918 decemberében Erdélybe bevonul a román hadsereg. A berendezkedő új hatalom intézkedések sorozatával számolja fel a magyarság intézményeit, teszi mind elviselhetetlenebbé az életet. „A magyarság visszahúzódott a család, az iskola és a templom szentélyébe.” A magyar tudományegyetem megszüntetésével, a magyar kulturális egyesületek és intézmények munkájának ellehetetlenítését követően „teológiai fakultásunk Kolozsvár és Erdély szellemi életének egyik legkiemelkedőbb tényezőjévé vált”.

Az új történelmi helyzetben ráruházott szerepben világosan megfogalmazta cselekvési programját:  „A romantikus, irreális, tétlen és sérelmező magyar magatartással szemben a tényekhez való alkalmazkodást kellett hirdetnem, de nem a megalkuvást, hanem az örök magyar értékekkel való elszakíthatatlan egységben az adottságok és lehetőségek szorgalmatos, leleményes és szeretettől áthatott felhasználását a magyar testvérközösség javára. Nyíltan rámutattam valamennyi könyvemben, hogy a magyar embereszmény csakis evangéliumi lehet s a magyar jövőnek egyedül Krisztus az Ura, aki a mi számunkra is az út, az igazság és az élet.” A szabaddá tevő igazság szolgálatába állt. A Hogyan tanítsuk a vallást? című cikksorozatában részletesen kifejti a vallástanítás lényegét, célját: „a vallástanítás nem ismeretközlés, s célja nem lecketudás, hanem a gyermek vallásos építése”. Ez a gondolat plántálódik át a magasabb szintű, a gyakorlati teológia témakörében írott tanulmányaiba, könyveibe, amelyekbe beépül – és külön kötetben is összegződik a vajdakamarási lelkészi évek tapasztalata is. A kisebbségi létbe való sodródás még hangsúlyosabbá tette azt az elvárást, hogy „a lelkipásztorkodásnak alkalmazkodnia kell a magyar nép lelkéhez és életviszonyaihoz”. Tanárként s később püspökként is az egyház életének alappillérei közé sorolta az igehirdetés, a tanítás, a lelki-gondozás, a nemes szellemű népkultúra művelése és terjesztése, a református életközösség és szeretetmunkásság erősítése terén végzendő lelkipásztori szolgálatot. Mindvégig különös gondot fordított az ifjúság nevelésére. „Református keresztyén öntudatom és álláspontom szerint olyan ifjúságot kell nevelni, amely az élet egész vonalán öntudatosan vállalja nemzeti és egyéni küldetésének súlyos, szent misszióját. Nemcsak lelkesedő, a jóért rajongó, idealizmusában fennkölt ifjúságot akarok, hanem öntudatosan nemes ifjúságot. (…) Valósággal reszketek az elgondolásától annak az önámító pedagógiának, mely a magyar ifjúságot nemzeti érzésében és erkölcsi lelkületében reális történelemszemlélet és öntudatos bűnszemlélet nélkül eresztené neki a jövendőnek.”

A Kolozsváron megkezdett munkát 1936 júliusától a debreceni Hittudományi Kar professzoraként folytatja. E hely – a Sárospatakon töltött tanévhez hasonlóan – a „nyugalom szigete” lett számára, ahol teljes erővel a „szellemi munkára” koncentrálhatott. Tanulmányaiban, könyveiben oly elődökre hivatkozott, mint az önnevelő Bethlen Gábor, az ébresztő Zrínyi Miklós, a sorshordozó Széchenyi István, a kultúrpolitikus Eötvös József, a kisebbségi előképet adó Mikó Imre.

Nehéz, az erdélyi magyarságra s azon belül a református egyházra nézve is küzdelmes körülmények közt végezhette egyházkormányzati tevékenységét. Beköszönő beszédében a „lelki nemzet nevelésé”-nek igényét és feladatát jelölte meg: „eljött az ideje annak, hogy összes sorsdöntő kérdéseink megoldásában egy döntő és irányító törvényt kövessünk: mindenütt, mindenben komolyan venni, életre-halálra komolyan venni Krisztus evangéliumát. Jövendőnk kulcsává lett az, hogy becsületbeli dolognak tudjuk-e tartani és bizonyítani református keresztyén voltunkat”. Elképzeléseit, terveit, nézeteit az Erdélyi református problémák című előadásában összegezte, fektette le cselekvési programját: az istentiszteletek reformját, a vallástanítás megújítását, az egyházi fegyelmezés szabályozását, a lelkészképzés és nevelés reformját, a belmisszió megerősítését, a külmisszió megindítását…

Tíz év áldásos püspöki szolgálat után, 1936. május 15-én – az erdélyi egyházi és magyar közéleti fórumok, személyiségek általános megdöbbenésére – lemondott püspöki hivataláról. Teológiai önéletrajzában ennek személyes, őszinte magyarázatát adja: „Nem a munkába fáradtam és betegedtem bele, hanem olyan meddő küzdelmekbe, amelyeket mind imperialistábbá és reakciósabbá váló kormányzattal legelemibb jogainkért és ősi intézményeinkért folytatva, mindinkább éreznem kellett, hogy tevékenységem már nem előmozdítja, hanem akadályozza egyházam, népem érdekeit. (…) Lassanként halmozódott fel lelkemben a kisebbségi kategóriának tarthatatlanságát, lehetetlenségét, a nemzeti és emberi méltósággal összeegyeztethetetlen voltát éreztető tapasztalások betegítő mérge is. Voltak aztán súlyos csalódásaim, amelyek munkám belső arcvonalán értek.” Őszinte emberi kitárulkozás, amelyet el kell fogadni, megértéssel, empátiával, együttérzéssel kell értelmezni! Ő Debrecenben is egyházát szolgálta, nemzetének jövőjét munkálta.

Döntése, mint jeleztük, távozása hatalmas vihart kavart. A sok elmarasztaló, disszonáns hangot mellőzve, idézzük gróf Bánffy Miklós, az egyházkerület főgondnokának elismerő szavait: „A lelkek ébredésének hősies korszaka volt ez a tíz év.” Az ő műve volt amaz újszellem, „mely közösségünket betölti, és a tevékeny szeretet élő egyházává teszi”.

Oldalak: 1 2 3