Borbély András

Léthe

1.

Úgy egy órán át

néztem a vizet, miután

megfürödtem a folyóban este,

lágy volt a víz és hidegen bőrözött,

és marasztalt,

mint egy idegen nő teste.

Bőrszínű tükör, vad nimfák forogtak

benne alakjukat váltva,

a csillagsás a víz szélén inogott,

beljebb ujjnyi sodor horgolta a csipkét,

füzes árny vert függőhidat rája.

Árny árny alatt,

sötétlő Hattyú, Lant tisztuló képe,

vetkőztetik egymást a hullámok,

pihéző nyári ég: emlék és

felejtés himlős partvidéke.

Fészkek foszlánya a folyó,

hangtalan madárraj, ezer örvény szárnya,

de ágyék ér ágyékhoz,

táncolva küzd, lázad és zokog,

fürdik az alkonyat felvérző testében:

iszonyatos, felejthetetlen a Béke.

A föld alól, a csillagokból árad

önmagát nemző androgün folyó,

Kalüpszó szíve, Léthe.

 

2.

 

Ilyenek lehettek

Odüsszeusz éjszakái.

Így omolt alá az égbolt, darabokban,

mikor parazsát sötét

hamuval takarta, s alábukott a nap,

a szőke bálvány,

s még őrizte magvát a férfiúi tűznek,

hogy ne kelljen semmit

kérnie mástól.

Így áztatta fehér csontjait a zápor

éger vagy ciprus lombja alatt egy éjszaka,

királyi termektől, harctól,

bajtársi lakomáktól távol,

mikor már húsból voltak nehéz álmai,

s az emlékezet egyre lakatlanabb,

rettentőbb partjai felé vetette

a honvágy. Virág, kiáltja, virág,

Vénusz márványa, hús,

fogínyfájásból kelt arany Aphrodité,

tengeri varjak vízre öltött nyelve!

Ilyen, ilyen, ilyen a vágy hiánya!

Ilyenek lehettek

Odüsszeusz éjszakái,

mikor agyában tűvé vált tenger,

s dióbarna sebbé Pénelopé szája.

 

3.

 

Ki isteni törvényt követ,

még nem látja át, értelme hol hibádzik,

s ki értelmét követi, úgy véli,

kijátssza csellel a föntiek tervét,

végül mégis becsapja egy isten.

Titokzatosan lát csak.

Az egyetlen célra hegyezett lélek,

az egyenes röptű, egyszerű madár,

neki még nem az adománya,

mint a patmoszinak:

ilyenek lehettek Odüsszeusz éjszakái.

És itt vagyok én, lakója

egy európai falunak, a hordaszellem

fia, cro-magnoni kamasz.

Egy részem halott,

zengtem akkor a víznek,

egy részem kő már, névtelen,

szürke márvány.

És írtam, mintha ez lenne az idő

egyetlen értelme,

s értelmetlensége is egyben,

és arcomat felejtve, két lekötött kézzel,

mintha rengeteg

kiontott vér fölött állnék.

 

Egy fénykép árnyéka

Mintha lomb alatt ülnél,

mint hogyha lomb alatt,

sugárzó korona fölötted,

kettéhasít egy árnyék,

csak a bal lábad van kint egészen,

s tudom, nem is engem,

végzetesebbre vársz már,

nevetsz, odaintesz,

ugyan, jöjj csak, bátran…

 

Feléd hajolva én is

átesem rajtad, mint egy árnyék,

és túl a lombon, túl a koronán,

tudom, nem is engem,

szükségszerűbbet vársz már,

arcod helyén még árnyékot se lássak,

csak hogy egy madár

húz el a nap előtt.

 

 

 

 

Madár és szél

 

 

Ahogy elközelít az arcod,

egyre jobban összetömörül,

valószínűtlen lesz a város,

és a képek sem segítenek,

hiába nézem, nem ismerlek

már föl. Csak ez a rohadt város,

rembrandt-i méretű tájkép a

kidolgozottan jelentős, de

túlontúl apró részletekkel.

Ikon, mondanám, ha lehetne

enyém is ez a város, ha nem

lenne idegen, kicsi, szürke,

s átlátszatlanul ellenséges.

 

Két éve lakok fönt a dombon,

hajnalonta látom a párát,

mintha az alvók lélegzete

légtömeggé válva oszlana

széjjel a megszűrt őszi fényben,

és én lélegzet nélkül állnék.

Most mitévő legyek? – kérdezem,

és persze, hogy nem várok itt már

senkitől, magamtól se választ.

Könyveket lapozok, elunom.

Egy belvárosi pincebárban

válik érintetlenné testem.

Valószínűtlenedek én is,

mint egy tájkép, vagy világváros.

 

Most még van levegő, van árnyék,

van hajnal és vannak levelek,

de nemsokára már nyálkás köd

borul ránk, meg éteri latyak.

A bőröm simább lett, keveset

eszem és újabban csak ritkán

kávézok, mintha egy kis zaccot

használnék csak arcpakolásra.

Néha nőnek érzem magam, ki

nem bír nézni már férfiakra,

néha férfinak, ki nem vágyik.

Ilyenkor kellene farokká

válni. Lehet, hogy félni kezdtem.

 

„Jól van, hát legyen”, mondanám, de

nem lenne igaz, mert mi legyen,

és mi van és mi az az, hogy jól?

És mitől van az, hogy lassacskán

láthatatlanná vált a testem,

hiába jókedv, s élesztgetés?

Mintha ez lenne az ára egy

lehetetlen lehetőség túl

okos és túl gyáva elmulasz-

tásának. Valahol a múltban,

hova nem találok már vissza.

Ez jár előttem, ez jön szembe,

jön, mint a jövő: emlékezés.

S ebből is marad akkor annyi,

hogy park, hogy benne egy kőasztal,

hevertünk rajta, hogy érezzük

testtel a súlyát. Madár és szél.

És tünő szárnya körül lebeg.